Dávid Gyula: 1956 és az erdélyi fiatalok

(1)

Bizonyára a közhelyek közé tartozik az a megállapítás, hogy minden forradalomban meghatározó szerepet játszik a fiatalság. Koránál fogva hamarabb és teljesebb átéléssel vállal fel – a forradalmakban mindig nagy szerepet játszó – nemes  eszméket, könnyebben teszi túl magát a kockázattal járó félelmeken, s kevésbé tartják fogva olyan társadalmi megkötöttségek (család, egy már elindított életpálya), amelyek az idősebbek tetteit általában a helyzettel való kompromisszum irányába befolyásolják.

Az 1956-os Magyar Forradalom erdélyi hatását kutatva érdemes tehát az erdélyi magyar fiatalság hozzáállását s a
forradalom által felszabadított eszmék, célok továbbgyűrűzését közelebbről kellő figyelemmel kísérni.
Tizen- és huszonévesekről van szó, azokról, akik 1956-ban és az utána következő években a Romániában élő magyarság helyzetén, egyre fokozódó kiszolgáltatottságán akartak – legalábbis a maguk kis köreiben – változtatni. Hogy kik is ők tulajdonképpen, arra pontosan még a Magyar Forradalom 50. évfordulója kapcsán nyilvánosságra került anyagok (elsősorban az 1956-1965 között politikai vádakkal elítéltek 1956 Erdélyben c. életrajzi adattára, Pál Antal Sándor Áldozatok – 1956 című könyvének adattári része) ismeretében sem lehet válaszolni.

/Az 1956-os Magyar Forradalom erdélyi eseményeinek legteljesebb bibliográfiáját lásd 1956 Erdélyben. 47-58. és  Bottoni 2006. 413-420. A forradalom romániai visszhangját a bukaresti, brassói, temesvári és iasi-i egyetemi ifjúság körére kiterjedően a legteljesebben loana Boca tárta fel. (1956. Un an de ruptura. Romania intre internationalismul proletar si stalinismul antisovietic. Bukarest, 2001.) A teológus-ifjúság körében történtekre nézve lásd még Tófalvi 1997. 290-291./

Hiszen az 1956 utáni letartóztatások méreteire utaló, forgalomban lévő számokhoz (több tízezer letartóztatott) mérten az a közel másfél ezer név, amelyet begyűjteni sikerült, csak a lehetséges szereplők egy része. Vizsgálódásunk alapjaként azonban feltétlenül mintának tekinthető. Kiindulásul lássunk tehát néhány adatot:
Az 1956 Erdélyben című életrajzi adattárban szereplő mintegy 1200 személyből pontosan 600 azoknak a száma, akiknek letartóztatása és pere valamiféleképpen a Magyar Forradalomhoz, annak romániai visszhangjához köthető, s akiknek esetében a számunkra most szükséges feldolgozáshoz elegendő adat áll rendelkezésre. Ennek a 600 személynek a letartóztatásakor korcsoportok szerinti megoszlása a következő:

19 év alatti 131 (22%)
20-29 éves 164(27,34%)
30-39 éves 108 (18%)
40-49 éves 90 (15%)
50-59 éves 73 (12,17%)
60-69 éves 28 (4,66%)
70 év fölötti 5 (0,83%).

A harminc év alatti két korcsoport együttes aránya tehát kis híján 50%. Számításainkhoz nem a születés évét vettük tekintetbe, hiszen egy tíz éven át elhúzódó megtorlásfolyamatról van szó, hanem az életkort, amely a világhoz való viszony szempontjából – a fentebb már említettek alapján – meghatározó.
Ha a születésük évére is figyelemmel vagyunk, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a harminc év alattiak két korcsoportjában többségben vannak azok, akiknek gyermekévei a 40-es évekre estek: az 1940-1944 közötti „négy magyar év”-re (Észak-Erdélyben) vagy a 40-es évek második felére, amikor – az 1948-as romániai kommunista hatalomátvételt megelőzően, az akkori, a több évszázados erdélyi felekezeti oktatás hagyományait továbbvivő – iskolai oktatás szellemében egyfajta népi-nemzeti elkötelezettség volt érzékelhető. A magyar nemzet története már az akkori romániai iskolákban sem volt tananyag, de az irodalomtanítás keretében a megfelelő hozzáállású tanárnak bőven volt lehetősége arra, hogy (tankönyvek híján is) ilyen tartalommal töltse meg a tananyagot.
Némi változás ebben csak az iskolák államosítása után következett be, amikor a közösségnevelés minden (iskolai és iskolán kívüli) formájában „a kommunista nevelés” került előtérbe. De mivel ebbe a rendszer ideológiai propagálói a magyar irodalomnak olyan nagyjait is beépítették, mint Petőfi, Ady vagy József Attila (hogy csak jelzésszerűen említsem hármukat), a népi-nemzeti eszmeiség is tovább hathatott. És hatott is, annak ellenére, vagy talán épp azért, mert egyre nyilvánvalóbb ellentmondásba került a kommunista hagyományra hivatkozó gyakorlattal: a román kommunista párt elnemzetietlenítő politikájával, amely „jól hangzó” jelszavak mögött (mint „az együtt élő népek közötti testvériség”, a „nemzeti-nemzetiségi egyenjogúság”) egyre nyíltabban mutatkozott meg.
Egyfajta elnemzetietlenítő törekvés (a „proletár internacionalizmus” jelszava alatt) a többségi román szellemi életben is megnyilvánult. A román „nemzeti hagyomány” egy része ugyanúgy „nacionalista” megbélyegzés alá került, mint a magyar. Tudor Arghezi, Liviu Rebreanu, Lucian Blaga, Octavian Goga (a 20. század első felének kiemelkedő román írói-költői) nevét 1948 után ugyanúgy csak megbélyegző jelzők kíséretében lehetett leírni (ha egyáltalán leírták valahol), mint a Németh Lászlóét, a Tamási Áronét, a Szabó Lőrincét vagy ne adj’ isten, a Reményik Sándorét. S csak az 1954-1955-ös „olvadás” során történt meg ennek az egyoldalúságnak a fokozatos korrekciója, miközben az államosított magyar iskolarendszerben a szellemi és intézményes „homogenizálás” (ha nem nevezték is még így) tovább folytatódott.
Ezzel az „elnemzetietlenítő” szellemmel és gyakorlattal fordult szembe az erdélyi magyar ifjúság 1956-ban – már a magyarországi forradalmat megelőzően -, s ezt a szembefordulást erősítette fel a forradalom felszabadító hatása olyannyira, hogy nem csupán a Magyar Forradalom napjaiban lehetünk tanúi az azzal szellemileg rokon megnyilvánulásoknak, hanem annak leverése után, az 50-es, sőt a 60-as években is. Egymást érték Erdélyben az olyan ifjúsági tömörülések, amelyeket 1956-ban eredeztethetünk.

(Folytatjuk)

Forrás: Dávid Gyula: 1956 Erdélyben és ami utána következett. Magyar Esszék sorozat. Nap Kiadó, Budapest, 2016 / Elhangzott az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezte Tudomány Napja 2006 rendezvény keretében.