Jött a mandarinos autó az apartman elé. Fogtam tízezer wont és kiszaladtam venni egy zsákkal. A ritka alkalmak egyike, amikor készpénzt használhatok.
Valódi jejui mandarint szállítanak télen a félszigetre, nagyon finom, édes, magja sincs. Már válogattam a kisteherautó platójáról, mikor utánam jött a férjem.
Nem szeret magamra hagyni, ha nem muszáj, pedig valójában Koreában nélküle jobban boldogulok. Beszélem a nyelvet, sokat szoktam őszintén mosolyogni, külföldi vagyok és még csak nem is amerikai, szóval szeretni szoktak engem arrafelé, de ő azért vigyáz rám, ha meg nem sikerül lógnom időben.
Lelkesen szedegette nekem a legszebb darabokat a teherautó sofőrje is, mikor megjelent gyermekeim apja, amit nem láthattam, lévén derékig voltam a gyümölcsben, háttal a sorban álló többi vásárlónak, ezért szólt, hogy megérkezett. Tette ezt magyarul, amitől mindenki zavarba jött egy cseppet, kivéve őt. Sejtésem szerint a magyar nyelv Koreában nem kimondottan ismert, nem tudom, nekik vajon, hogy hangzik, de elsőre sokan tartják meglepőnek. A világ legtermészetesebb módján magyarul megszólaló koreai férfi pedig már a csodálkozás azon foka, amit senki sem tud magában tartani.
Kaptunk jó adag ráadás gyümölcsöt, szerintem a különlegesnek tűnő nyelvtudásunkat honorálták ezzel, ami az én esetemben nem nevezhető érdemnek.
Akárhogy is, elégedetten indultam a kódolt ajtó felé, fejemben már a főbejárat kombinációja és a lakásé járt, nehogy szokásom szerint fordítva üssem be őket.
Kinyitottam az üvegajtót a számokkal, ám nem találtam az előbb még mellettem haladó párom.
Kerestem a tekintetemmel.
Láttam, hogy a lakópark portásfülkéjében áll. Beszélgetett a portással, adott neki néhány szem mandarint. Csak úgy eszébe jutott, semmi apropója nem volt a dolognak. Azt gondolta, talán örülne neki a bácsi a hosszú műszak alatt.
Kicsit szégyelltem, hogy nem én adtam neki gyümölcsöt, de ráfogtam, hogy a kódok elvonták a figyelmem.
*
Azóta is gyakran eszembe jut ez a kis epizód, és az sok kedvesség, bók, amit ott kapok gyakran vadidegenektől is, a szépségemre, jóságomra, eszemre, nyelv és konyhaművészeti tudásomra, a koreai kultúra ismeretére vonatkozóan.
Manapság már a gyerekeimre is, a bölcsességemre is, a politikai jártasságomra is, ebből látszik, hogy rohamos tempóban öregszem.
Azt a természetességet, ahogy ezt kezelem, nem nagyképűség, de még csak nem is a dicséretek elfogadása okozza, egyszerűen hozzászoktam, megtanultam kezelni, állandóan szabadkozni szükségtelen és sértés is.
Minap, a férjem számos hivatalos ügyet intézett a városban, immár egyedül, hiszen én karácsony előtt visszajöttem Németországba a gyerekek miatt.
Nem sokkal három előtt végzett a hivatalokban, éhes volt.
Hazafelé betért a kedvenc tészta éttermünkbe ebédelni. Rajta kívül csupán egy idős pár volt az étteremben. Nyolcvan körüli, szépen felöltözött idős házaspár. Halkan, diszkréten étkeztek. A néni gyakran és kedvesen szólt az urának, hogy csak nyugodtan, lassan egyen, jól rágja meg az ételt. A férfi nemigen válaszolt, bólogatott, mosolyogva evett, ahogy az asszony meghagyta neki, lassan, jól megrágva a falatokat. Néha átnyúlt a kétszemélyes asztalon és megsimogatta a felesége öreg, eres kezeit.
Semmi feltűnés, semmi színészkedés, csak egy pillanatnyi szerelem valahol az élet vége felé, egy kellemes, de nem túl drága kínai étteremben.
Olivert megfogta a jelenet, igyekezett nem leselkedni, de hát rajtuk kívül senki sem volt ott akkor. Befejezte magányosan elköltött ebédjét, váltott pár szót a tulajdonosnővel, aki kérdezte, hogy hol vagyok, ő pedig elmondta, hogy már elutaztam.
Végül megtudta a hölgytől, hogy az idős házaspár hetente egyszer szertartásosan megjelenik ebédidő vége felé, csendesen megebédel, majd hazasétál a közeli apartmanba.
Kifizette az ő ebédjüket is.
Kérdezte a tulajdonos, hogy tán ismeri őket? Mondta, hogy nem, most látta őket először. A hölgy értetlenül nézett.
A férjem elmosolyodott és csak annyit mondott, hogy nincs oka, csak ezt a képet szeretné megőrizni a szívében, és ha a Jóisten ad rá neki lehetőséget, akkor így szeretne velem megöregedni.
Persze a tulajdonosnő szeme könnybe lábadt, csodálkozott is, manapság ott sincs mindenkinek szeme az élet fontos dolgaira.
A számla rendezése után azonnal és feltűnés nélkül távozott, nem szerette volna, ha észreveszi őt a házaspár.
Elmesélte nekem telefonon.
Flikkfangok és dráma nélkül, derűsen és egyszerűen, ahogy szokta. Meghallgattam, ahogy szoktam. Természetesnek véve, hiszen ő ilyen, mindig is ilyen volt, semmi meglepetés nem volt abban, amit mesélt, nekem biztos nem.
Hetekkel később eszembe jutott.
A mandarin. A portás bácsi. A kínai étterem. Az ismeretlen, idős házaspár. Ezer és egy hasonló történet az életéből.
Aztán az, ahogy én viselkedem, ahogy élvezem a rivaldafényt, a bókokat, amennyire szükségem van az életben közönségre, és amennyire nem vagyok ilyen jó ember, megközelítőleg sem, mások mégis őt irigylik miattam.
Ez persze huszonnégy év után már mit sem számít. Neki is vannak gyengéi, nekem is. Ismerjük egymást, talán már önmagunkat is egy kicsit. Felneveltünk két gyereket, jól, rosszul, nem tudom, így sikerült. Gondoskodunk a szüleinkről, ezt láttuk otthon mindketten, ez a természetes.
Lassan már nem akarok megfelelni senkinek, azt hiszem, változni sem sokat fogok, bár az nekem amolyan létszükséglet volt mindig.
Egyre kevésbé foglalkoztat mások véleménye a szokásaimat illetően, szeretem úgy élni az életem, hogy ne kelljen szégyenkeznem, ha a tükörbe nézek, ez persze nem jelenti azt, hogy maradéktalanul sikerül is.
Tudomásul veszem, hogy a jóságot kettőnk közül nem én kaptam, de azért abban az elmesélt, együtt megöregedésben magam is benne lennék, ha az élet áldását adja rá.

(Szerző következő írása szerdán lesz olvasható)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. Demeter Maria:
   2017. június 16. 12:56

   Szép történet,megindító gondolatok.