„A vörös hajú, tragikus nagyravágyás kilép a színre: Jászai Mari áll előttem teljes erejében, arannyal borítva, bársonyba burkolva, a Heródiás szerepében. Ő az a bibliai asszony, aki kívánni fogja a Keresztelő János szép szakállas fejét. Amint kilép a színre, az első pillanatban látszik a nemes homlokán, hogy pusztítani vágyik, megrezdül klasszikus orrának cimpája: hatalmas emberek kiomló vérét szagolja előre is. Tekintete vad és komoly, a járása tigrisé: puha és eltipró.,, Pusztán hogy látom: elfog a pátosz. Mert ez a nő nemcsak színpadi királyné, valóban az. Parasztlánynak született és királyné lett.” (Bródy Sándor)
Déryné emlékiratai mellett Jászai Mari önéletrajza a legszebb magyar színészmemoár – tartja az irodalomtörténet, s vele együtt a bevezetőt jegyző Lukácsy Sándor, majd megállapítja: „Mily nagy különbség van a két nagy színésznő írói megszólalása között! Két eltérő egyéniség különbsége. Déryné asszonyos bőbeszédűséggel részletez, színez, cseveg, pletykál, mindig oly kedvesen. Jászai Mari az írásába is átvisz valamit zordon szerepei fenségéből. Fenséges az őszintesége. Semmit nem hallgat el viszontagságos életéből: sem megaláztatásait, sem szívének benső titkait, s ami, azt hiszem, páratlan a női tollak irodalmában: még azt is elbeszéli, miként vette el leányságát egy durva katona, amikor a leendő színpadi nagyság – félig még gyermek – egy hadi táborban markotányosnőként hányódott. Jászai Mari emlékezéseit olvasván sosem érezzük, hogy illetéktelen kíváncsisággal lessük ki egy élet intimitásait; itt minden, a legsötétebb jelenet is, természetes fényben ragyog…”

Az én gyermekkoromban minden oly rémségesen komoly volt, mint a halál.
Mostohaanyám előtt egyszer nevettem, vele együtt, Náci bátyám egy parlagi tréfáján. Apám előtt soha. Egyetlenegyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlenegyszer sem tette rám kezét, csak ha vert. Ezt annál többször. Ezzel pózolt. A legcsudálatosabb lény volt ez a falusi ács, mindazon teremtések között, akiket valaha ismertem. Színészi tehetségemet határozottan tőle örököltem. A legnagyobb pozőr volt minden komédiás közt, akikkel azóta sorsom összehozott, hogy az ő korbácsa alól kikerültem.
Megkísérlem leírni és érthetővé tenni ezt a csodát, aki nekem az életet adta, és akihez én kívül-belül olyan fatálisan hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy ő gyönyörű férfi volt, én pedig nőnek durva faragású vagyok.
Homloka és orra a legtökéletesebb görög szabású volt, melyet élő emberen láttam. Ezeket csúnya kiadásban örököltem tőle. Tisztán kaptam át igen szép száját és apró, sárgásbarna szemeit, továbbá széles, erős csontozatát és erős, jó gyomrát, valamint érzékeny légzőszerveit, melyeknek kényes voltát azonban jó gyomrunk mindig nyélbe ütötte. Sokat köhögött, mint én is, de a jó étvágy átsegítette minden meghűlés okozta bajon, nyolcvannégy éves koráig, valamint engem is a mai napig.

Dacára annak, hogy mint ács mesterember, a legnehezebb munkával élt, szép, deli alakját mindig rendkívül egyenesen hordta. Csak este, mikor munkájából megjött, ült egy rövidke ideig, meghajolva, és két kezét két combjára támasztva, homlokát aggodalmas vagy haragos ráncokba szedve, hallgatta mostohánk végtelen, kifogyhatatlan panaszözönét ránk hármunkra, Miskára, Nácira és rám, az első asszonytól való gyerekekre.
Soha ez a panaszkodás el nem maradt. Egyetlen nap se. Ezzel várta a fáradt embert haza naponként a kegyetlen német parasztasszony, aki soha be nem telt annak látásával, hogy minket hogyan ütlegelnek. Pedig napközben ő maga sem fukarkodott a pofonokkal. De apánk impozánsul büntetett. Az mindig egy nagy előadás volt az egész ház, sőt az egész utca épülésére. Először összegyűjtötte a bűnanyagot. Minden kihallgatást ezzel végzett: már három, már négy, már hat bűnöd van a rováson, ha még egy panaszt hallok, készítsd a kötelet. Akkor előtte való nap be kellett sajatkezűleg áztatnom a kötelet, és másnap következett a büntetés, következő módon és ceremóniával: az ablakot becsukta, bedobott a szobába – jól tudta, hogy azért a ház tíz úri gyereke, és a többi lakó kellőképpen tudomást szerez arról, hogy mi történik, hiszen sikoltozásom a harmadik emberséges szomszédot is megborzongatta. Bezárta rám az ajtót, miután szobából, konyhából minden lelket kiparancsolt; „Vetkőzz”, szólt ekkor nyugodt, csöndes hangon, röviden, és hajtogatta a kötelét a kellő, rőfnyi hosszúságra. – Büszke volt rá, és többször hallottam tőle mondani, hogy dühében sohasem veri a gyerekeit! – Térdepelj le! Fogódz meg! Az asztalba fogódzva már lerogyott reszkető, vézna, csupa csont, kis tízesztendős testem, és abban a pillanatban már kiszaladt az első, velőtrázó sikítás is, mert lesuhintott a szívós, áztatott kötél meztelen, agyondolgozott, meggörbült kis hátamra.
Egész otthoni életemet a félelem dominálta. A félelem, az állati, reszkető félelem volt az életem, ezzel ébredtem, mentem az iskolába, ezzel jöttem haza, és ezzel feküdtem. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elvesztett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért.

Rejtve ébredezett bennem a menekülés vágya; talán onnan merítettem, hogy láttam, milyen boldogságban élnek az urak cselédjei. Szolgálni menni volt egyetlen vágyakozásom, örömöm pedig, ha olvashattam. Mostohám minden könyvet, melyen rajtakapott, elégetéssel fenyegetett, ami nekem halálos ijedelmet okozott, mert a könyv, mikkel mindenféle zugba és titkos helyre elbújtam, sohasem volt az enyim, és olyan határtalan kincsnek tartottam mindeniket, amihez fogható nincs egyéb a világon! Azt gondoltam, mindenikből csak az az egy példány van.
Azért álltam tízesztendős koromban, tetőtől talpig reszketve, Vörös Lídia úrhölgy elé, egy vasárnap estéjén, Petőfi János vitézével a kezemben, és azt rebegtem vonagló szájjal: Kérem, Lídia kisasszony, ha én tíz esztendeig szolgálok maguknál, azért nekem adják ezt a könyvet? – Olyan csodás, gyönyörű világot találtam én abban a könyvben.
A zongorájuk alatt hasalva olvastam végig, olyan mohón, hogy mire kerestek, már készen voltam vele, és nem bántam volna, ha halálra ver is apám érte. Mert nagy bűnösnek éreztem magamat, hogy elbújtam olvasni, holott az úri gyerekekkel kellett volna játszanom. Az volt a vasárnapi dolog. Mert ingyen laktunk a házukban. Hétköznapokon iskola előtt föl kellett járnom a cipőjüket tisztogatni, vasárnap délután pedig játszani velük. Azért emlékezetes nekem ez a vasárnapi játék, mert egyszer nagy meglepetésemre és nem kis ijedségemre azt látom, hogy az úri gyerekek mind sírnak, és hogy a nagyok is mind ott állnak körül és békítenek engem: „No ne, elég már, kis Mari, ne sírj, no, nézd ez még él”, és egy másik képre mutatott; mert tele volt a család üveges folyosója a magyar írók és művészek arcképeivel. Hogyan kezdődött, hogyan se, elég az hozzá, kitalálták az úri gyerekek, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják nekem: nézd, kis Mari, ez meghalt – hát én rögtön egy sirató-jelenetet játszom el előtte, tépem a hajamat, és folynak a könnyeim, és a többi gyereké is, míg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, azt mondva: no nézd, kisleány, ez még él – mire én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam, és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Ezekhez a jelenetekhez a szavakat is magam adtam.
Nem csodálatos-e ez olyan gyermektől, aki színháznak még a nevét sem hallotta?
Nos, ez volt a tehetség.
De hol volt még hozzá a színház!?
„Színész és közönség” című kis elmefuttatásomban leírtam, hogyan jutott el belém a színház fogalma, egy színdarab diktálása révén; attól kezdve belém rögződött, hogy én olyan leszek, aki „úgy tesz, mintha az volna”. Mert a bátyám úgy magyarázta meg a színészt nekem. Pár év múlhatott el ezután, hogy idősebb mostohatestvérem, aki mindent mert, mert őt apánk egy ujjal sem bántotta, elhívott a színházba!!
Szigeti József Széchy Máriáját adták.
Az a gyönyör nem földi gyönyör volt, amit én ott éreztem, mert emberi szót még sohasem bírtam rá találni, mikor ki akartam fejezni.
Édes villámok cikáztak végig testemben egész előadás alatt, voltak pillanatok, mikor azt éreztem, hogy meghalok a gyönyörűségtől, hogy azok a villámok megölnek. A fejembe csaptak és végignyilallottak a hátgerincemen. Valóságos fizikai gyönyör volt. Mint nagy szerelmek összecsapása.
Hazamenet csak a kapunál kezdtem eszmélni, hogy mi lesz ennek a mennyországnak az ára! Csakugyan, kis híján az életemmel fizettem meg érte. Apám félholtra vert és tiport, a mellemre tiport az a nagy ember. Orromon és számon ömlött a vér; fél évig vért hánytam utána egy igen kurta faládán összehúzódva; és csak azt hallottam: „Már magához veszi az isten.” „Bár venné!”

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11): Decsy Sámuel – A szultán háreme