Nagyanyám tévedhetetlen álomfejtő hírében állott. Ha például elmentél hozzá, mert szénaboglyát álmodtál, akkor komótosan elhelyezkedett karosszékében és szőréről szálára kifaggatott: „Aztán milyen volt az a széna? Még egészen nyers, mint a fű, vagy olyan száraz, zizegős?” Mert ettől függött, hogy jó hírt jelent az álmod, vagy egyenesen halált. Hetvenkettőben nagyapám nagybetegen feküdt a megyei kórházban. Egyik nap nagyanyám már pitymallatkor felserkent és bezörgetett a szomszédban lakó lányához .
– Szedd magad, és menj be hamar a kórházba, mert meghalt apád.
Álmából felvert nénikém egy szót sem értett az egészből.
– Honnan tudja maga ilyen biztosan, hisz’ látom még pendelyben van?
– Onnan, hogy megálmodtam – erősködött nagyanyám . – S ez olyan biztos, mint az, hogy most itt feleselsz velem. Egy behemót medve beugrott a te ablakodon, ott elől, az utca felől.
– Na és… mi köze ehhez apámnak?
– Hát az, hogy ő ebben a házban született, ennyit már tudhatnál.
Mit volt mit tenni, nénikém bement a kórházba, lássa, mi igaz nagyanyám hátborzongató fejtegetéseiből. Hát úgy volt minden, ahogy mondta. Az ügyeletes orvos közölte vele, hogy hajnali öt óra körül az a nagybajuszú idős bácsi a kettes kórteremből – elhalálozott.
Én is álmodtam a minap egy behemót medvével, de az nem ugrott be sehová. Csak ült a tespedt farán és bámult vérben forgó szemmel valahová a hátam mögé. És itt jön be az újabb csavar: másnap orvosi vizsgálatra kellett mennem. Amikor végignyúltam a párnázott asztalon és fejemre illesztették a hangtompítót, hogy betolhassanak a rezonanciás gép „alagútjába”, eszembe jutott a medve. Édes Istenem, mi lesz még ma ebből? Akkor semmi sem lett, mert megszakadt az áram. Vártunk, vártunk, míg elunta az orvos és hazaküldött. Újabb időpont következett, épp holnapra esik.
Hol van már az én tudálékos nagyanyám? Legalább annyit súgna meg, mit kellene álmodnom az éjszaka, hogy holnapig elmúljon a szörnyű gyomorgörcsöm.