Egy­szer – ter­mé­sze­te­sen mun­kai­dő­ben – a sport­csar­nok­ba is be­ön­kén­te­le­ne­dett a hős mun­ká­sosz­tály. Áll­tam elé­be. Hát­tal  a pi­ros asz­tal­nak. Le­zse­rül. Tud­ván: ők is tud­ják, hogy én is tu­dom, hogy ők is tud­ják, hogy én is tu­dom… A vers cí­me Óda a mun­kás­kéz­hez volt. Fa­arc­cal, szin­te po­fát­la­nul be­ba­kiz­tam a cí­met: Óda  a mun­kás­kés­hez. A di­cső szó még két­szer csil­lo­gott a re­mek­mű­ben. Úgy szúrt a rö­hö­gő­görcs, mint­ha mun­kás­kést döftek vol­na be­lém. Pe­dig az ön­tu­da­tos bú­vó­pa­tak köl­tők – akik hét­köz­nap nem lát­szot­tak ki  a te­het­sé­gük­ből – és a szol­gá­la­tos pró­zai­rók vö­rös ün­ne­pek­kor nyelv­meg­ve­tő bá­tor­ság­gal búj­tak elő.

Egy kis (ét­vágy)ger­jesz­tő:

„…for­ra­dal­munk so­drá­ban nyílt szem­mel te­kin­tünk jö­vőnk elé, emelt fő­vel mond­hat­juk – egyön­te­tű­en –, hogy a Ce­au­şe­scu-di­men­zió­ban élünk!”

(Ge­or­ge Iva­şcu: Tisz­tel­gés)

„Fo­lyók és er­dők, da­lol­já­tok vé­lem az éne­ket,
Zeng­jék ős-Kár­pá­tok s bu­ko­vi­nai he­gyek,
Csen­dül­jön C-dúr­ban cso­dás szim­fó­nia
Éret­te, ki hős ve­ze­tőnk, a nép vá­lasz­tott fia.

Da­lol­ja­tok vé­lem, ba­rá­taim, ün­ne­pet ül az or­szág,
A hős fe­jét fe­hér vi­rá­gok ko­szo­rúz­zák.
Har­sog­jon tor­ko­tok­ból kö­szön­tés, messze­csen­gő:
Él­jen Ce­au­şe­scu, él­jen a hős ve­ze­tő!

Mind övéi va­gyunk: ro­mán, ma­gyar, né­met,
És so­kan más aj­kú­ak, akik szá­za­dé­vek
So­rán Ge­lu, Me­nu­mor­ut és Glad
Va­lah­jai mel­lett lel­tek itt ha­zát.”
(Ge­or­ge Ci­u­dan: A ha­za üd­vé­ért)

„És so­ha még a tör­té­ne­lem so­rán a ro­mán tá­ja­kon élő ma­gya­rok nem mond­hat­tak a ma­gu­ké­nak oly vi­rág­zó szel­le­mi éle­tet, oly gaz­dag iro­dal­mat, mű­vé­sze­tet és tu­do­mányt, mint ma!

Kö­szö­net Ön­nek, igen tisz­telt és hőn sze­re­tett Ni­co­lae Ce­au­şe­scu elv­társ min­da­zért, amit tett, és tesz ezért az or­szá­gért, ezért a né­pért, a ro­mán ha­zá­hoz hű ma­gyar nem­ze­ti­sé­ge­mért (…) Szí­vünk, mind­nyá­junk szí­ve há­lat­el­ten for­dul Ön fe­lé, aki fel­ra­gyog­tat­ta ha­zánk egén e ha­za min­den fia számá­ra a Ro­mán Kom­mu­nis­ta Párt vö­rös csil­la­gát.”

(Haj­du Győ­ző: Szív­ből fa­ka­dó kö­szön­tés)

„Jött ve­lem az idő­ben, és me­gyek ve­le az idő­ben fér­fi­ként,
har­cos­ként im­már ezen a föl­dön, eb­ben a hon­ban,
amely­nek anya­nyel­ve a mun­ka,
amely­nek anya­nyel­ve a test­vé­ri­ség,
amely­nek anya­nyel­ve a sza­bad­ság és a füg­get­len­ség,
anya­nyel­ve a kom­mu­niz­mus, amely el­jön,
és olyan bi­zo­nyo­san, mint tél­re ta­vasz –”
(Mik­lós Lász­ló: For­ra­dal­mas szív­vel)

Ilyen gyöngysze­mek­kel még a diá­ko­kat sem si­ke­rült láng­lel­kű­ek­ké gyúj­ta­nunk.

Az óvo­dás ko­rosz­tály, a Ha­za Sóly­mai szá­já­ból vi­szont már tu­dat­la­nul is ön­tu­da­to­san szállt az Arany­kor gyé­mánt­ma­ga­sá­ba a ví­ru­sos da­da­dal. Men­tem ha­za­fe­lé, ham­vas lány­ka­cso­kor vi­rult a ra­gyás tömb­ház lép­cső­jén, a bol­dog jö­vő­be át­szel­le­mül­ten éne­kelt. Nem a kis ka­csá­ról, nem Da­ni­ká­né­ról, ha­nem a dísz­gú­nár­ról és tram­pli­ba fe­le­sé­gé­ről. Én áll­tam és hall­gat­tam. És hall­gat­tam.

Nem volt te­hát ér­tel­me nyúj­ta­nunk a lí­ceu­mi ta­lál­ko­zót. Rö­vid­re fog­tuk. Ment is nyom­ban a rö­vid­hír. Sylves­ter más­nap reg­gel már a Párt­nál tisz­tál­ko­dott: meg­mos­ták a fe­jét. Ej­nye-bej­nye, ta­nár elv­társ! Mu­száj volt olyan for­rón en­ni a dró­tot? Ma­ga ol­va­só is­me­rő­je volt  Sü­tő And­rás­nak, de et­től füg­get­le­nül is jól tud­ta: „Te­le van a ha­sunk rozs­dás pat­kó­val és pat­kó­szeg­gel, az idő még­is úgy ki­ván­ja, hogy vi­rág­cso­kro­kat ök­ren­dez­zünk.” Mi ver­se­mény­cso­kro­kat ök­ren­dez­tünk, mert már rozs­dás pat­kót és pat­kó­sze­get sem le­he­tett kap­ni. Csak bör­tönt. Mint Visky. A Ke­rek Fer­kó-be­li sze­re­pem sem szeg­te ked­vet­len­sé­ge­met, az sem, hogy miat­ta ki­ma­rad­tam a szil­vesz­te­ri mű­sor­ból, a nem­ré­gi ját­szó­tár­sam ’86. jan. 12-i tra­gé­diá­ja vi­szont a szí­ve­mbe vágott. Dél­után kap­tam a te­le­fon­hírt, hogy az őr­kői sö­tét er­dő­ben hal­va ta­lál­ták Visky Ár­pit. A te­tem­re­hí­vás a mai na­pig el­ma­radt, ma­rad te­hát a kér­dés: fel is akasz­tot­ták, vagy csak le?

A vá­sár­he­lyi te­me­tést 15-re tűz­ték ki. A pró­ba­tá­blá­ra elő­ször a szín­ház két au­tó­bu­szát ír­ták ki dup­la sze­re­posz­tás­ban, de az egyi­ket ha­mar le­vál­tot­ták, majd az utol­só pil­la­nat­ban a má­sik he­lyé­be egy ide­gen, nyolcsze­mé­lyes kis­buszt ug­rasz­tot­tak be, meg­győ­ződé­sem sze­rint (be)fú­jós hang­sze­ren ját­szó so­főr­rel. Név­sort is csa­tol­tak hoz­zá, mely­ben ter­mé­sze­te­sen nem vol­tam kí­vá­na­tos sze­mély. El­men­tem hát vo­nat­tal.

Mo­csok idő volt, hem­zseg­tek kö­zöt­tünk az ugyan­o­lyan fi­gu­rák, a Pa­piu Lí­ce­um ab­la­ká­ból ka­me­ráz­tak  a  ka­me­rá­dok. Rit­ka al­ka­lom volt ez er­délyi ma­gyar szí­nész­nek, mar­káns po­fát vág­tam, hát­ha még be­vá­lo­gat­nak va­la­mi bű­nü­gyi film­be.

Vissza­fe­lé ürült egy hely a kis­busz­ban, az Orosz­lán ne­vű be­csü­let­süllyesz­tő­ben gyü­le­kez­tünk, ke­mény kö­mé­nyes­sel ké­szül­tünk az út­ra. És mi­cso­da vé­let­len! A kocs­má­ban ép­pen ott kö­mény­le­gény­ke­dett egy kis ka­li­be­rű (a mi­kro­busz­hoz sza­bott) (be)dol­go­zó Szent­györgyről, min­dan­nyi­­unk kény­sze­ris­me­rő­se. Stra­usst vet­te cél­ba, hogy mi­ért nem be­szélt az Ár­pi sír­já­nál, hisz kol­lé­gák, ba­rá­tok, Jó­zsef At­ti­la-mű­sor­ban tár­sak vol­tak. Benn­em ha­mar fel­ment a tö­mény kö­mény:

– Ide fi­gyelj, La­ci! Té­ged nem azért küld­tek, hogy az­zal fog­lal­kozz, aki nem be­szélt.

Úgy meg­le­pő­dött, hogy be se rú­gott, be se sú­gott, csak a szü­leim­nek sír­ta el ma­gát.

Az igaz­ga­tóm­tól is csu­pán dur­va le­ka­pást kap­tam az iro­dá­já­ban, de nincs ki­zár­va, azt is in­kább a po­los­kák­ba kia­bál­ta, hogy túl­fe­lől hall­ják a tet­vek, mit tett meg kö­te­les­ség­ből.

A sö­tét já­té­kot a köl­tő cim­bo­ra vi­lá­go­sí­tot­ta meg ne­kem. A Su­gás­ban hő­bö­rög­tem ne­ki, hogy egyet­len szent­györ­gyi toll-, ecset- vagy re­ceptfor­ga­tó sem for­dí­tot­ta Vá­sár­hely fe­lé a ru­dat. Mert hó­val sep­er­ték be a sze­lek az utat? Zo­li lein­tett, mint kar­mes­ter a fal­sot. Sut­tog­va el­járt a szá­ja, hogy az elv­tár­sak el­jár­tak min­den kul­tú­rin­téz­ményt, min­den szó­ba jö­he­tő sze­mélyt meg­feny­e­get­tek: aki te­me­tés­re in­dul, az el­len el­já­rás in­dul.

Ná­lunk az­zal ba­kiz­tak, hogy azt hit­ték, min­den­ki ért a név­sor­ból. De hát én min­dig ki­lóg­tam  a sor­ból.

Folytatjuk

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ