Két fénykép

– Találtunk két képet – mondja a burkoló segédje.
Hetek óta dobálom ki a cuccokat a lakásból; az ágyneműtartókról eszerint megfeledkeztem.
Nejlonlepedőbe vannak csomagolva a bekeretezett képek. A kisebbik képen színiakadémista anyám néz csábosan és fiatalon még az orrműtétje előtt. A nagyobbikon anyám és apám néz a jövőbe bizakodva. Kétéves voltam, amikor készült, negyvennyolcban, mert az apámról nyilvánvalóan ugyanakkor készített portrét mindenhová hurcolom, ahol úgymond az otthonom van. Bogláron nyaraltunk, mint mesélték, de én még nem emlékszem rá, csak a következő nyárra, Kenesére, ahol megtanultam önállóan pisilni, és majdnem meghaltam, mert a kertben csatangolva rézgáliccal permetezett szőlőt ettem.
Szép kettős fénykép, nem tudom, ki készíthette, alulról fényképezte őket, mint a kommunista hősöket, ez a fordulat éve. A szobájuk falán lógott, de valamikor lekerült onnét, talán amikor anyám összetépett egy csomó fényképet, és levágta magát azokról 210a képekről, amelyeken apámmal volt együtt. Nagy mészárlást rendezett, állapítottam meg, amikor a kihalt lakásban a hagyatékot kezdtem bogarászni. Egyszer anyám elárulta, miért tette: ült apám haldokolva a fotelben, és egyszerre azt mondta anyámnak: „Mennyire gyűlöllek!”
Emlékszem, készült róluk egy szép kép a Normafánál még a házasságkötésük előtt, egy hatalmas, göcsörtösen ágas-bogas öreg fa előtt állnak egymásnak dőlve, apámon is, anyámon is vászon viharkabát, apám bricseszben, anyám hosszú szoknyában; nem találtam.
Erről a kettős képről anyám megfeledkezett.
Anyám meztelen képeit sem találtam.
Mutogatta nekem gyerekkoromban, és mindig apám előtt, aki nem szólt, elfordult vagy kimenekült a cselédszobába. Művésziesen elrendezett virágok mögött anyám ifjan, már operált pisze orral, a pucér kebleit mutogatta. Némelyik képen a virág volt a fókuszban, némelyiken anyám mellbimbói. Jól fizettek, mondogatta anyám büszkén. Nem volt akkoriban szokásos az ilyesmi, később fogtam fel.
– Elviszi? – kérdi a segéd.
A lakás szét van verve. Egymás hegyén-hátán a bútorok. Apám tervezte azt a hosszú, feketére festett szekrénysort, amely az előszobában állt nyomasztóan, most abban a szobában hever egymásra borogatva, amelyikben már betonoztak. Apám tervezte a 211két feketére festett, ágyneműtartós, egyforma ágyat is, három epeda fér beléjük, kényelmetlenek. Mindent kidobok, az ágyakat, a konyhabútort, a kádat, mosdót, vécét, mindent, pénzt se kérek értük, vigyék, sose lássam őket.
– Elviszi?
– Elviszem.
Hónom alá csapom a két képet, odalent berakom a kocsi csomagtartójába. Ott hányódnak napokig a mindenféle cuccok között, de belátom, ki kell vennem, még megsérülnek.
Felviszem végül a lakásomba.
A dolgozószobámban van egy ágy, jó széles, két ilyet készíttettem, amikor beköltöztünk az első saját lakásunkba, és amikor elváltunk, a volt feleségemé lett az egyik, az most a harmadik férjénél, az özvegyénél lehet, ha ki nem dobta. Masszív darab, sokba került, az aljába beleférnek a diplomáim, a kitüntetéseim, minden szar. Felnyitom, a nejlonba csomagolt két képet belököm, rájuk zuttyan a matrac.
Én már nem dobom ki.
Dobják ki a gyerekeim az ágyammal együtt.

Forrás: Spiró György: Kémjelentés. Novellák, Magvető, 2011. DIA