A pópa lelke (2.)

A nyílt mezőn a komp felé haladva, sok emlék szálát bontogatta lelkemben a földek zöldje. Rendkívül furcsának tűnt, hogy milyen hevesen vágyom találkozni Octaviával. Hónapokon, sőt éveken át emléke szinte fel sem keltette érdeklődésem. A térbeli távolodás lassan-lassan lelki távolodássá vált. Octavia számomra milyen egzisztenciális szinten élt? Feltehetőleg Octavia számomra testi egzisztencia volt, fiziológiai, kézzelfogható, a konkrét látókörön belül. Mindenben az adott fizikai koordinátákhoz kötött. Hogy mennyire másképp dédelgettem Ana Rareș asszony képét, akit hasonlóképpen, sőt talán még hosszabb ideig nem láthattam, a minapig! Ana obszesszióként élt bennem, akár egy melódia. Ha reá gondoltam, gyógyíthatatlan beteg voltam. Vágyódás számomra Ana, maga a vágy, a vágy. Most, amikor tudom, hogy ugyanabban a városban élünk, jelenléte nem kívánt tapintható formát ölteni. Ana számomra csupán megfoghatatlan varázslat maradt, az éhet és a szomjat fennen tartó nőiség. A vágyódás, amibe lelkem öltöztettem, az édes és keserű vágy a messze távoli és elérhetetlen iránt. Egyelőre számomra nem jött el a közeledés pillanata. A minap találkoztam Anával a várban, de úgy tekintettem rá, mint valami földöntúlira. Ha valaha testet öltene ez az illat és ez a dallam, akkor bennem a vágy imádattá válna.

Közeledvén a kompos fogadójához megláttam, hogy a komp éppen a másik part felé indult. Szekeret vitt, rakva tavalyi szénával, s az ökröket, melyek húzták. Már a folyó közepe felé járt. Kháron pópa nem lelkeket, hanem szénát szállított. Akaratlanul elmosolyodtam, látva, hogy a Maros partján miként tompul a jelentés. A komp túlmegy a folyó közepén. Kétségkívül Vasile Olteanu az, aki kézben tartja mint egy lapátot; a kolozsvári teológiai főiskola professzora ma: „kompmester”. Néhány perccel korábban, mikor a komp távolodni kezdett a parttól, a pópa azt latolgatta, vajon ki lehet az az idegen, aki ráérősen közeledik a telepre. Még eléggé távol voltam ahhoz, hogy felismerjen. Mikor a házhoz értem, a komp éppen akkor kötött ki a túlsó parton. Amíg kirakják a szállítmányt, s amíg visszaindul az új rakománnyal, eltelik még egy kis idő. Elhatározom, hogy nem várom meg. Belépek a házba.

A szobában, ahová beléptem, egy hölgy térdel pongyolában a padlón, a kanapé szélénél. Ceruzával ír valamit. Mivel egy asztalka sincs a szobában, a hölgy a kanapét használja pulpitusként az íráshoz. Octavia. Beléptem, de ő térdepelve s háttal felém, nem vett észre. Annyira el volt foglalva azzal, amit írt, még a fejét sem mozdította, hogy lássa, ki lépett be. Azt képzelte biztosan, hogy jött egy idegen, aki át akar kelni a komppal. Octavia nem tartotta szükségesnek, hogy feléje fordítsa arcát. Írt tovább. Szó nélkül közeledtem hozzá. Már mellette voltam, de csak nem vett észre. Onnan már, átnézve a válla fölött láthattam: verset ír. Megpróbálom felrázni az önkívületből:

„Biztosan imát írsz, versbe foglalva, különben nem gyötrődnél ilyen kényelmetlen pozícióban.”

Felugrik, könnyedén kiáltva: „Axente!” Néz egy pillanatig, hogy szabaduljon a meglepetéstől. Öleli a nyakam, mindkét kezével: „Végre! Megjöttél!”
Octavia mélyet lélegzik, hogy izgalmát rejtse, s hogy magába szívjon minden levegőt, amire a szívének szüksége van: „Igen, versbe foglalt imát írtam, hogy jöjjél vagy kerülj ide valahogy, hogy lássál, és hogy lássalak. Uram, milyen nehezen telt az idő!”

„Néhány hete vagyunk itt, Fehérváron. Ma a líceum előtt találkoztam a lányoddal, Leliával. Hírt adott rólatok. Évek teltek el azóta, hogy semmi hírt sem kaptam felőletek. S lám, itt vagyok. Jöttem, hogy lássalak téged, benneteket. De jöjj világosságra, egész lényeddel!” Kézen fogva az ablakhoz vontam és megnéztem: „Szinte semmit sem változtál. Azért eltelt néhány év!”

Minden más válasz helyett újra karjaiba fogja a nyakam. Egész lelke a hangjába tódult, lehetetlenné téve a beszédet. S erő kellett hozzá, hogy kibontakozzam.
„Elég már – mondom tréfásan -, mert jön Vasile és így talál bennünket, bűnben ölelkezve.”
„Bűnben ölelkezve! Nahát! Tudd meg, azért megtanultam már mérni az időt, amire Vasilénak szüksége van, hogy átjöjjön a Maroson. Nem megy az olyan hamar. A komp olyan lassan kúszik, mint a csiga. S aztán Vasile úgy sem mondana semmit, látva, hogy annyi év után találkozunk! Néha Vasile szörnyen féltékeny, valóban. De feldühödik, s aztán vége. Most viszont fel sem dühödne, más gondjai vannak!”
„Más gondjai vannak! Mint mindenkinek, mióta földre szállt a mennyország nálunk!”

Eltelt még néhány perc, míg hallani lehetett Olteanu pópa lépteit, amint a lépcsőn feljött a pitvarba. Örömében, elragadtatva, mint a gyermek, Octavia azt mondta nekem, bújjak el a szekrény mögé, hadd tegyük próbára Vasilét. Vagyis a találékonyságát. Tettem, ahogy kérte. Bebújtam a szekrény mögé.

Vasile pópa belépett: „Úgy tűnik, vendégünk jött”, veti a szót, kérdésként ugyan, de mosollyal az arcán, amit látatlanul is érzékelek, a hangzásából.
„Úgy mondod ezt, mint a mesebeli sárkány, aki hazaérkezvén nézelődik jobbra-balra, majd azt mondja: Emberszagot érzek!” Octavia viccelődik és nevet: „Igen, vendégük jött, de hogy ki, azt találd ki!”

Vasile pópa megpróbálja kitalálni. Sorolja a neveket, feltehetőleg ismerőseit a környező falvakból: Maroscsügödről, Sóspatakról, Lombfalváról, Dályáról. Szándékosan a környék legmulatságosabb neveit sorolja: Nyúl atya, Tehén pópa, Paszuly diakónus, Kukuriku Simon!

„Víz! Víz! Víz!”, kiáltja Octavia, mint a bújócskában, ha nem találja ki. Vasile pópa káromkodással zárná, de tartóztatja magát.

„Gyere elő Axente, a szekrény mögül!”, parancsolja nevetve Octavia, „mert lángra gyúlt a szesz a pópa gyomrában!”

Előjöttem a szekrény mögül. Vasile pópa nem volt részeg, de meglehet, hogy ilyen a hangulat a kompon.

Vasile pópával a háború alatt ismerkedtem meg egy alkalommal, amikor Szebenbe jött ő is, mert intézni valója akadt az érsekségen. Levelet is hozott akkor Octaviától, ami számára teljesen természetesnek tűnt. Vasile pópa nem változott sokat azóta sem. Akkor viszont nagyon is ápolt volt, barna reverendát viselt, tisztát. Most valamelyest elvadultabb volt. Minthogy én és Octavia tegező viszonyban voltunk, próbáltam átlépni a jólneveltség lépcsőit, s egyből nevén szólítottam Vasile pópát. Idősebb lévén, megengedhettem magamnak ezt a hangot.

„Vasile, azért jöttem, hogy jósolj nekem a zsoltárból! Azt hallottam, hogy értesz hozzá. Nagy szükségem lenne rá, mert nagy bajban vagyok a mai világgal!”, mondtam a pópának, hogy essünk át könnyebben a játék indoklásán.

„Ha kívánod, jósolok neked”, válaszolta a pópa, magába fojtva a korábbi nevetés hatását. „Jósolok neked, bár nem nagyon sikerül értelmiségiek esetén. Ez a jóslás az egyszerű embereknek való. Kolozsváron, amíg magyar uralom alatt éltünk, hozzám jöttek a városiak, férfiak és nők, a konok kálvinisták, hogy jósoljak nekik zsoltárból, de egyéb szívességért is. Tudod, a kálvinisták, a nagy racionalisták, ilyen ügyekben – ami náluk tiltva van – felkeresik elsősorban a román papokat, a keletieket, akikről azt képzelik, hogy titkos adottságokkal vannak felruházva. Még ők sem képesek teljesen szertartástól, mágiától és imakönyvtől mentesen élni. Sohasem utasítottam vissza, hogy teljesítsem az emberek óhaját. Jósoltam nekik zsoltárból és szertartást végeztem, ha óhajtották, minden alkalommal. Magamra nézve kötelezőnek tekintettem ezt, mert Szent Pál szavai szerint a pap oltári szolgálatból kell hogy éljen.”

Vasile pópa, a rítusok meggyőződéses művelője volt, áthatotta őt hitének igazsága. Viszont a gazdálkodói következetesség szellemében arra törekedett, hogy a hitbéli igazságnak kézzelfogható gazdasági funkciót teremtsen. Anélkül, hogy egyáltalán szóba hoztuk volna, lám, terítékre került mégis: mennyi bevételt eredményezett nemrég az oltári szolgálat. Kétségtelen, hogy a papi szolgálat összehasonlíthatatlanul jövedelmezőbb volt, mint a mostani: a kompos szolgálat. S emészti a lelkét az összehasonlítás jelenlegi mesterségével. Bántja a gondolat, hogy nem oltári szolgálatból él, miként azt Szent Pál meghagyta. Ennek ellenére mégsem tűnik annyira szomorúnak.

„De mikor tanultad meg úgy a kompos munkát, hogy igazi tudósként végzed?”, kérdeztem inkább a beszélgetés kedvéért, mintsem, hogy választ kapjak rá.

„Még gyermekkoromban, mikor apámnak segédkeztem, aki kompos volt, ugyanitt. Ebből is meg lehet élni!”

„Az utóbbi években úgyszólván minden román értelmiségi rákényszerült, és rákényszerül most is, hogy megváltoztassa a foglalkozását. Akiket nem kényszerítettek rá, azok többnyire eladták magukat.” S mivelhogy pappal beszélgetek, ki kell mondanom: „eladták magukat az ördögnek”. Sok értelmiségi pedig kézműves munkát választ. Hogy miért teszi? Azt hiszem, nem érdemes emészteni a lelkünket, a büszkeségünket, vagy arra gondolnunk, hogy számunkra méltatlan mesterségek is vannak. Az értékek koronként más helyre kerülnek. Vasile atya, tudod-e, hogy abban a faluban, ahol Avram Iancu élt és meghalt, az egyházi nyilvántartóban található egy híres lap, melyből kitűnik, miként változtatnak helyet az értékek. A holtak könyvéről van szó, Felsővidrán. Ha egyszer elmennél oda és fellapoznád, megtalálnád azt a lapot, melyre a falu papja 1874-ben bejegyezte Avram Iancu halálát. A lapon nyomtatott betűvel írva ott találhatók a szokásos rovatok: családnév, keresztnév, születési év, foglalkozás, a halál időpontja. A pap Avram Iancu lapján lelkiismeretesen kitöltött minden rubrikát. Amikora pap a „foglalkozás”-nál tartott, némi habozást követően, azt írta be: a románok hőse. Hát nem volt igaza a papnak? Azt hiszem, igaza volt, mert valójában Avram Iancu mestersége az volt, hogy hős. Valamikor a hős egyike lehetett a mesterségeknek. Ma némiképp más a helyzet. Ma kerül egy adag hősiesség minden mesterségbe, amit nálunk az értelmiségi végezni kénytelen, bármelyik mesterség legyen az: kőfaragó, utcaseprő a parkban, akár pedig kompos.” E szavakkal próbáltam eloszlatni Vasile pópában a szégyenérzetet, ami az arcán megjelent – mikor csörögni kezdett a csengő az ajtó fölött. A kompnál, a víz mindkét partján gyülekező utasok „csengettek”, kötelességére intve a kompost.

(Folytatjuk)

Részlet Lucian Blaga Káron ladikja című önéletrajzi regényéből. Fordította Zsehránszky István

Forrás: Kisebbségben

Előzmények: A pópa lelke (1)

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ