A Káfé főnix ritkán megszólaló, ám hűséges, Gyergyószentmiklóson élő munkatársa idén június 12-én töltötte be a 70 évet. Tekintélyes életkorát egykori lapja, a Hargita Népe oldalas interjúval (A lényeg a derű és a szeretet minden iránt. HN, 2017. június 19.) tisztelte meg: a kérdéseket Daczó Katalin tette fel, a válaszok Bajna Gyuri tollából származnak. A jó hangulatú, nyitott beszélgetésből alább kedvünkre tallózunk, s mindenek előtt az ünnepelt válaszai mentén. Hiszen minden íróember – de ezen túl: minden ember is – külön világ, amit külön kulcs nyit, személyre szabott tanulságokkal.

* – Kérdezni szeretek jobban. Válaszolni ellenben írásban. Kicsit gyáva vagyok. A szó pedig nem mindig repül el, ahogy az írás sem halhatatlan.

* Bajna ágon elsősorban édesapámra hagyatkozhatom. Tőle a becsületet és mindenki tiszteletét tanultam meg. Fajra és nemre való tekintet nélkül. Ő Budapesten járt iskolába, ott is érettségizett, nagyrészt zsidók voltak az osztálytársai, mert a Dohány utcában laktak. Hadiözvegy édesanyja Budapesten nyitott varrodát, mivel nem tudott kijönni módos apósával, Bajna Ferenccel. Onnan tehát édesapám olyan kapcsolatokkal, élményekkel gazdagon téit később haza – mert Trianon után nem sikerűit letelepednie Hollandiában -, amit még a második román világban is kamatoztatni tudott.

* Édesanyám Páll leány volt, nagyon szelíd és jóságos asszony… Soha nem engedett bocsánatot kérni. Azt tartotta, hogy ne tégy olyant, amiért bocsánatot kell majd kérned. Ez a tanítása volt a leghasznosabb számomra egész életemben. Az újságírásban is!

* Olvasni… nagyon szerettem, tanulni és dolgozni nem annyira. Édesapám egyszer meg is jegyezte, hogy a munka temetésén a legnagyobb szélben is egyedül elvinném a hármas keresztet…

* Cukorért álltak sorban 1952-ben, a szomszédunkban lévő, dédapám államosított házában működő üzlet előtt. Ott sertepertéltem, természetesen meglógva hazulról, ahol hiába találtak ki csodazárakat a kapura, mert hamar meglestem a kinyitás titkát… Szóval én, a Babszem Jankó – mert eleinte így becéztek a családban – elkezdtem mondani jó hangosan, hogy miéit állnak sorban? Nekünk egy egész zsákkal van a kamrában. Az történt ugyanis, hogy mivel lovaink is voltak, édesapám mindig segített a boltosoknak az áruszállításnál, amit ez esetben egy zsák süveges cukorral fizettek ki. Szerencsére leghamarabb édesapám keresztleánya figyelt fel szavaimra, s azzal már kapott is fel, s haza. Édesapám és három barátja ott beszélgetett fügebor mellett az asztalnál. Bori bé, édesapám ki, s amikor visszatért, egy tehén nyakára való lánccal a derekamtól megkötött az asztal lábához. „Be akarsz záratni, szaros kölyök?” – kérdezte. Számomra, az állandóan fülelő számára ennél jobb büntetést ki se találhattak volna. Volt, amit hallgatnom, mert természetesen tovább politizáltak fölöttem.

* Negyedikes voltam már, s hiába ügyeltek, hogy előttem ne beszéljenek, csak elcsíptem ezt-azt. Nagyanyáin például, mielőtt elkezdte volna szidni a kommunistákat, mindig figyelmesen körülnézett, hogy „gerenda van-e a házban?” Ez a gerenda én, a „picok kölyök” voltam. Negyedikes koromban a borszéki erdőt megtámadták a lepkék, ellenük pedig repülőgépeket kellett bevetni. Szárhegyen volt reptér, onnan szálltak fel a gépek, orosz pilótákkal, akik élelmezéséért Szálassy bácsi és Rokaly bácsi felelt. Mindkettő állandó vendég volt a háznál. A tanító nénim Szállassy Magdolna volt. Amikor meglátta a táblára írt példamondatomat, alig várta, hogy szünet legyen, s hazavihessen a szomszédba, mert ezt írtam szép betűimmel, a szenzáció hatását lesve: „Nálunk a szovjet pilóták bécsiszeletet és párizsisonkát esznek.” Nyilván tudta a forrást. A férje neki is elmondhatta felháborodva, mert akkoriban még a kenyeret is jegyre adták. Na, itt már fenekesek jöttek… A legsúlyosabb büntetés: ötsuhintás, el nem törő orgonaággal, természetesen letolt nadrággal fogadva.

* Hatvanévesen történt meg először, hogy úgy éreztem, talán felnőttem.

* Minden munkahelyemen hasznos tapasztalatokat szereztem. Emberismeretből ott készültem fel. Az pedig nélkülözhetetlen tollforgatás közben is. Olyan dolgok történtek velem, velünk – például a lenfonodai három műszakban -, amit ha leírnék, valótlannak tűnne. Pedig igaz történetek lehetnének.

* Szekeret szerettem rakni, mert ott mindenki látott. A kerékpár csak az állóképességben segít. A lényeg a derű. Aztán a szeretet minden iránt, ami körülvesz, a csodálat a természet tökéletessége láttán, amit bárhogy igyekszünk, lám, nem tudunk tönkretenni egészen. A mosolygó hölgyek imádatát ki ne felejtsem. Az valóban fiatalon tart. A lélek pedig kortalan.

*

És végül, olvassák Bajna György két versét:

Eszmélés

A megtalált halott madarat
gyermekek simogatják.
Ő a megtalált szabadság
fájdalma.

A pásztor halála

Egyedül, lassan lépegetve
ereszkedett a hegyről.
Amikor már nem
látta a völgyi ködtől
a valószínűtlenül kék eget,
megfordult.
A hegy kitárta karjait,
meg ne üsse magát,
amikor elzuhan.

1. Nászta Katalin:
   2017. június 20. 18:24

   Ez a két vers… az ember szava elakad. Köszönöm.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ