A romániai magyar sajtó ellenzéki részének ellehetetlenítése kapcsán merengtem egy keveset.

Nagy rálátásom ugyan nincs a dologra, de az igaz, hogy személyes jó barátnőm férje erdélyi magyar, az is, hogy koreai férjem legjobb barátja is az, akitől nem kevés alkoholbevitel mellett sajátította el anno a magyar nyelv alapjait, jobban, mint bárki, bármelyik iskolában.
Frissebb kapcsolataim is vannak onnan elszármazott magyarokkal, azok még inkább csak online jellegűek, a közös hangot lassan megtaláljuk, történeteinket is talán majd megosztjuk egyszer.

Emlékszem, gyerek voltam, mikor a szüleim befogadtak egy fiatal lányt, aki még az életveszélyes időkben szökött át, és számomra egészen érdekes volt ahogyan beszélt, amilyen szavakat használt.
Magyar volt, mégis, kicsit más, mint mi.
Nekem, ez mindig inkább vonzó volt, mint taszító, de ez nem érdem, így születtem. 
Azt hiszem, az első élményem a politikai életben a kettős állampolgárságról szólt.
Akkoriban is sok minden érdekelt, de a politika, biztos hogy nem tartozott ezek közé, viszont az a vita akkor olyan hangos volt, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá.
Úgy éreztem, én vagyok tíz millió emberből az egyetlen, akinek még nincs ex cathedra véleménye a dologról, úgyhogy igyekeztem, hogy legyen, ha nem is megfellebbezhetetlen, de legalább amolyan vitaalap.
Bevetettem hát a logikát, amit általam kellőképp körül nem járható esetekben szoktam alkalmazni.
Mondhatnám, hogy Occam borotvája és egyéb fancy utalásokkal is élhetnék arra vonatkozóan, hogy átgondoltam, mi az, amit a józan ész diktál, és ami a vélhető legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldás.

Arra jutottam, hogy elég rosszul érezném magam, ha a történelem alakulása végett külföldi magyarként születek, és megtagadja tőlem az anyaország azt, hogy akár csak jelképesen is az állampolgára lehessek.

Persze tudom, hogy ezer és egy hátsó szándékot bele lehet vinni egy ilyen döntésbe, ám attól tartok, hogy az első „nem”-nek a határon belül élő társadalom részéről egyszerűen azért volt pozitív visszhangja, mert számukra a másik magyar is idegen, félelmetes, esetleg gyűlölni való volt, pedig hol voltunk még akkor a menekültektől.

Jóval később, épp pisztrángot ettünk a barátaink hegyi házában Torockón.
A liberális, világlátott, művelt barát elmesélte, hogy ő a Fideszre szavazna ha tehetné, mert nekik köszönheti majd, ha lesz magyar állampolgársága, és ugyan az égvilágon sehol, semmire nem fogja használni, de egy alapvetően magyarellenes közegben született és élt egész életében, jól esik neki, hogy valaki a hovatartozását papíron is deklarálni szeretné, ha ez az illető Magyarország miniszterelnöke, akkor még jobban. 

Nagyon nem voltunk egy véleményen, ami a Fideszt illeti, akkor én már a Nolblogon, szorgos ellenzékinek számítottam, hiszen láttam, hogy Orbán milyen ember.
Az első kormányzásán túl voltunk, a szocialisták épp szánalmas miniszterelnök castingot tartottak, majd jött Gyurcsány, a többi már történelem.
Az egyszer biztos, hogy soha nem szavaztam volna a Fideszre, és ezt rendszeresen le is írtam, ámbár akkoriban ennek sem súlya, sem következménye nem volt. 

Ennek ellenére megértettem a barátunk érzéseit, hiszen az ő nézőpontjából nagyon is hiteles volt amit mondott, a maga igazsága megvolt, abszolút igazságokban pedig már akkor sem hittem.

Azóta sok év telt el, ma már ő sem fideszes. 

A barátnőm férje, elsőrangú bölcsész diplomával Magyarországon, csak a leginkább lenézett szektorban talált munkát, és ma is ott dolgozik.
 
A fiatal lány Ausztriában él a férjével és a két gyerekével, sok kellemetlen tapasztalatot szerzett Magyarországon, ő ha hazamegy, az a szülőföldjét jelenti, nem Magyarországot.

Rám igazán nem mondhatja senki, hogy „szeretek” magyarnak lenni, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy az vagyok.

Ha ezt Magyarország megtagadná tőlem, azt hiszem, fel lennék háborodva, és minden jogom meg is lenne erre. 
Szele Tamás rég kinyomozta, és meg is írta, hogy a Magyarországról folyósított kárpátaljai, és más határon túli nyugdíjak városi legendája soha nem volt igaz, szimpla álhír.

Ám, ez ma már olyan erősen vette be magát a köztudatba, hogy nincs is jelentősége, igaz- e vagy sem.
Arról nem beszélve, hogy a magyarokat a lehető legritkább esetben szokták megzavarni a tények, ha a hitükről van szó, és valamilyen sajnálatos véletlen folytán a politikai pártállás ott, ebbe a kategóriába tartozik. 

Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy Orbán visz ki pénzt a határon túlra. Véleményem szerint két okból teszi azt.
Az egyik, a határon túli magyarság egy befolyásolható része, szavazatainak megszerzése.
A másik, hogy az ott épített turulmadarakból, térkövekből, stadionokból, épp úgy ki lehet lopni a pénzt, mintha az mondjuk a határon belül lenne. 

Egy másodpercig nem feltételezem erről a kormányzatról, hogy bárki felé is valódi jó szándékkal lenne, legyen az illető határon túl vagy innen. 

Az, hogy mondjuk Parászka Boróka esetleg nem ír majd olyan jókat, mint eddig, vagy nem hallom a rádióban, mert nem lesz hová írnia, és nem lesz mit hallgatni, az azt jelenti, hogy Orbán ott is arra törekszik, hogy a magyar nyelvű sajtót kisajátítsa, az embereket saját szája íze szerint dezinformálja, ezzel szavazatokat szerezzen. 

Nem tesz mást, mint lop, csal és hazudik, pontosan ugyanúgy, mint teszi azt Magyarországon, csak kisebb sikerrel, és ez az amit a magyarok többsége nagyon nem szeretne észrevenni, mert mást hibáztatni mindig könnyebb. 

A határon belüli társadalom nagy része felháborodottan méltatlankodik a kettős állampolgárságon, – amit ha egy csepp esze lett volna a szociknak ők adnak meg – a nem létező nyugdíjakon, és a ténylegesen elsíbolt beruházásokon, mintha az még jobban fájna, mint amit az országon belül lopnak el.

Igen sok különböző, és mégis egybevágó konklúziója van a felvázolt történetnek, azt gondolom, ezt külön nem szükséges leírnom.
Egyetlen egyet talán azért mégis.
Magyarnak lenni nem érdem, nem is átok, egyszerűen egy állapot, egy nyelv birtoklása, amelynél jobban egyetlen más nyelven sem tudjuk magunkat kifejezni.
Egy szocializáció, ami inkább balkáni, mint európai, de ezt kaptuk, ebből kéne kihozni a legjobbat.
Végül de nem utolsósorban nem olyan valami, amit más magyarok adhatnak vagy elvehetnek tőlünk, amiről bárki más dönthetne a sorsunkon kívül.

(Szerző következő írását pénteken olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ