Albert-Lőrincz Márton: (Kései barátság)

                    Hadnagy Jóskához
 
Barátok vagyunk. Szinte egyszerre lépett ki időnk a
kakukkórán, de más-más festőpalettán keverődtek
rajta a színek. Egy-egy esztendőt késve vagy sietve
kalimpált akkoriban az óra mutatója éppen,
a késést be lehetett hozni, úgyszintén a sietést.

Kortársaimhoz mérve egy esztendő volt a csúszás, de
a barátkozás semmiben nem szenvedett hátrányt. Sem a
tanulás. El is felejtettem, hogy az én kakukkórám
korábban szólalt meg, mint akikkel iskolába jártam,
de vígan élveztük a hargitai teret, a téli
zimankót, a nyári fellegeket: a szikracsiholást.

Így ment előre a vén világ, saját időm mánusán
csüngve, amelyik az órából kilépett. Az Olt vize
bűvölt el tele rézgálic-bányaszennyel, ebben jó tíz
esztendőm sínylődött, alighanem terebélyesedett,
módjával, ahogy a diófák szoktak. Semmi sietség.
Az idő szarujában a gondtalanság volt a bőség.
Jól szívta a vizet a szülőszivacs. Később a Békény
és a végtelen nyári délutánok, esték. Nem állt az idő.

Kései barátok lettünk, mióta felolvastunk ott.
Kolozsvár s Dicső messze esett, a Küküllő, a Hója,
ezért mi most késsel hordjuk fel a vászonra a kényes
színeket, borús égszínkéket, kisercent vérvöröset,
tanktaposott barnát, félelem-sárgát, édeni zöldet,
Akherón-feketét, és nem szőre hullató ecsettel.

2017. június 16.

Hadnagy József: Ikermánia

„Kései barátok lettünk, mióta felolvastunk ott.”
Albert-Lőrincz Márton: (Kései barátság)

Fölolvasón találkoztunk, már túl a hatvanon,
szurkoltál nekem,
nem szavakkal, valamiféle metanyelven,
amit csak ha őszinte, értek, és szurkoltam neked
én is. Nincs értelme az izgulásnak, mondtam
magamban olyan nyelven, mit lefordítani aligha lehet:

Oda se figyelnek, sok a vers. Nem is csoda,
ha a lélek, mint bogár a földkupac alól,
kibújik, lerázza szárnyairól a rátapadt
súlyokat, és a találkozó utáni találkozók
borkölteményes asztaltájaira repül, és időnként
vissza, mikor az illemtudó érdeklődés légycsapója
meglegyinti…

„NEM TÜNTEM KI!”− ez tűnt föl nekem, a verszümmögésben
szövődő csöndben. Rímet buggyantottam hozzá nyomban:
„Én meg nem vagyok fontos.” Így utólag,
azt hiszem, barátságunk alapja ez lett,
ez a rímtelen rím, ez a verstelen kétsoros.

Aztán első ikerversek.
Az a gyanúm, hogy a fölolvasó verszümmögésben
Bölöni Domi (az ikerversek keresztapja)
hallása kiélesedett, mivel külön ezüsthálót eszelt ki,
s mi belerepültünk, pókká változtunk,
s a vers is, amely szövetett.

S lám, amint a hálónk megtelik, hajót, vitorlát
eszkábálunk, új szigeteket fedezünk föl,
s minden szigetnek nevet adunk. Nem nagy szigetek,
nem tűnnek ki, nem fontosak, de mégiscsak szigetek − vannak,

más színekkel, más árnyalatokkal hurkol csipkét a tenger,
más habok lepedői között ébred és fekszik a Nap,
más szövésű csöndfátyolban mutatkozik a Hold
s az udvarhölgy-csillagok körülötte,
székely sziklán egyensúlyozó fenyők
s az Alföldet égbe emelő hársfák hegyén…

Ne izguljunk hát, végtelen az idő, és kicsi ez a golyóbis.
Előbb-utóbb valaki megpillantja az apró, páros szigeteket,
és mint én, amikor észreveszem a nekem címzett versed,
elkiáltja magát: Föld! − s elnevezi a kései barátság
hullámain lebegő új világot: Ikermániának…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ