Ismét éjjel van, éjfél is jóval elmúlt már.
Kiérdemelt magányom ideje ez, ma is tettem a tőlem telhetőt.

Azon gondolkoztam, mennyi mindent mesélhetnék, s vajon a hosszú és részletes beszámolókból mit olvasna ki bárki, aki az én nyelvemen ért.

Vajon a készülő könyvem miről szól majd?

Szívem szerint egy szerelemről, inkább kettőről.

Az egyik elrendeltetett két ember között, míg a másik gyakran ambivalens kapcsolat köztem és egy ország, egy nép között.
Nem mintha az első nem lenne az, de más minőség a sorsszerű lélekben létező, és talán másodlagos, választható a hely, ahol élek.
Ám az is lehet, hogy az ember, a hely, a közeg mégiscsak egy és ugyanazon kaland része, egymástól el nem választható, s ez még mindig csak az én olvasatom, vajon ki mit talál majd benne, amit le tud fordítani a saját gondolataira, amit érezni lesz képes?

Elmesélem, milyen a klíma, lefutom a kötelező alapismeretek köreit, óva intek mindenkit az oly divatos rajongástól, aztán még mit tudok mutatni?

Egy férfit aki rózsát szagol, de nem tépi le, egy rohanó metropoliszt 6o emeletes lakóházakkal, soha nem látott futurisztikus technikát a mindennapokban működni, az élet körforgását ismerő és elfogadó bizonyosságot, az óceánt és a hegyeket, jó és rossz embereket egyaránt, egy népet amely még ma is úgy üdvözöl, hogy ettél-e már ma, s ha nem, hát nem enged amíg valamilyen módon meg nem etet, mert enni kell, mert éheztek, felfúvódott hasú hullák borították az országot, a temetetlen hullák földje volt, s ha mi már ezt nem is éltük át, a szüleink igen, emlékeik bennünk élnek tovább.

Az interaktív épületek és lakások korában hihetetlennek tűnik mindez, s hogy a gyermekeink se felejtsék honnan indult ez a nép, mit köszönhetnek a szüleiknek és nagyszüleiknek, hát megtanítjuk nekik, ahogy azt is, hogy a figyelmességnél és a kedvességnél talán nincs is nagyobb erény.

„

Mesélnék arról is, hogy tüntetések voltak majd egy éven át a közelmúltban, hogy a korrupt elnök távozzon, s helyette megválasszanak valaki mást, aki az ország érdekéért él, nem annak erőforrásait helyezi saját szolgálatába.

Sikerült, mert kitartottak, mert erősek, mert a vérrel kiharcolt szabadságukat ma már nem adnák semmiér.
Ők „tetszettek forradalmat csinálni”, s lám, jól tették, a véráldozat értéke mindig nagyobb, mint a nagyhatalmak játszmáiból leeső szabadságmorzsák, amellyel láthatóan senki sem tud mit kezdeni.
A készen kapott demokrácia nem működik.
El kell menni a falig, beleverni a fejünket, ráébredni, hogy fáj és utána, utána lehet országot építeni, és megbecsülni amit építettünk, addig marad a plakátháború, a paranoid diktátor és a populizmus csimborasszója hol együtt és egymásért, hol pedig látszólag egymás ellen, de azért a 7o/3o százalékos arányra ügyelve.

A legnagyobb tüntetések ősszel voltak, de kitartottak télen is.
Amikor az egyetemisták után a középiskolások is kimentek az utcára, az én generációm sírt.
Szó szerint sírt és erőt kapott a folytatáshoz a gyermekeitől.
Az emberek azt kérdezték egymástól és önmaguktól, hogy valóban ezt a rendszert, a pártokhoz kötődő multinacionális nagyvállalatok rendszerét akarjuk rájuk hagyni, vagy inkább egy igazságosabb, a munkát, a különbözőségeket, a betegeket, a gyengéket, az öregeket megbecsülő társadalmat építenénk nekik, egy felfogást, ahol trendi a maradékot becsomagoltatni és hazavinni az étteremből, ahol a pazarlás nem azért kínos, mert pénz van mögötte, hanem mert szennyezi a környezetet, rombolja az örökül hagyandó világot.

Vajon a diáklázadásokban meghalt társaink forognak a sírjukban, mert a nagy jólétben nem teszünk, csak a neten siránkozunk?

Úgy döntöttek tesznek, mozdulnak, lépnek.

A gyerekek tüntetése azokat is felemelte a fotelból, akik apolitikusak, bár ebben a társadalomban olyan ember amúgy sincs túl sok.

Nagypapák jöttek babakocsival és mécsessel, a fiatalok mögöttük sétáltak, erőszaknak nyoma sem volt.

Minden szombaton demonstráció volt, a Szöulba vezető autópályák megteltek, egy, másfél millió ember jött össze alkalmanként.

Célt értek, az országot egy államférfi vezeti, s ez ma már a jóléti intézkedések során át az Észak-Koreával folytatandó tárgyalások feltétel nélküliségét is jelentik.

A túl nagy vállalatok befolyását csökkentik, a hangsúly a középosztályon van és természetesen egy emberi jogi aktivista ügyvéd nem enged a legszegényebbek jogaiból egy jottányit sem, márpedig a mostani elnök az volt, ahogy a kormánya is elkötelezetten emberséges, de az az igazság, hogy az emberség ebből az országból soha nem hiányzott.

„

Az alatt a pár ezer év alatt mióta az Ural hegység keleti lábától ide vándoroltak, olyan benyomások érték őket, melynek következtében szinte minden ember egyetért a Dalai lámával, aki azt vallja,

„a végén úgyis csak a kedvesség számít”.

Fontos itt a szépség is, a bőség is. Áldásnak tartják, s ebben a kultúrkörben az áldást nem valami szakállas öregúr osztogatja kedve szerint, hanem mi magunk érdemeljük ki előző és jelenlegi életünk szándékaival, kimondott, leírt szavaival és cselekedeteivel, életünk minden pillanatával, milliónyi apró döntésünkkel.

„

Állok az óceán erodálta sziklás part hegyén, érzem ahogy a természet játszik velünk és arra gondolok, mily ostoba aki nem veszi a fáradtságot, hogy tudomásul vegye, nem a földet fogjuk elpusztítani, csupán önmagunkat ha folytatjuk az élősködést.

Rövidlátó politikusok, tudatlan szavazók az egyik oldalon, progresszív, minőségi ugrás a másikon, s nekünk valahol helyet kéne találni ebben a káoszban, s lám, ez már rég nem csupán Koreáról szól, hanem a világunkról amely úgy válik ketté, mint Mózes előtt a Vörös tenger, de egyelőre nem látszik, hogy mögötte össze tudnánk zárni, hogy az ellen vízbe fúljon.

A múltba vágyók és a jövőben élők nem találnak közös pontot a jelenben, kibékíthetetlen az ellentét és bizony dönteni kell, visszafelé indulunk vagy előre.

„

Mennyi gondolat, mennyi apró töredék, s vajon képes leszek-e képet alkotni belőlük, meg tudom-e mutatni magam, mert végül is az egész mindig egy szűrőn át kerül a papírra, az a szűrő pedig elfogult vagy objektív, írása tárgyát szereti vagy megveti, önmagát ismeri vagy sem.

A Delphoi jósdára ez volt kiírva: „Ismerd meg önmagad”. Azt már csak én teszem hozzá, ha sikerült, vissza is fordulhatsz, nincs szükséged jósokra, szertartásokra, Istenekre és hitekre sem, vagy aki vagy, s épp azért, mert ezt Isten fia mondta és csak ő mondhatta, nekem földi halandóknak marad a próbálkozás öröme, kétsége, szépsége és erőfeszítése.

(Szerző következő írását szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

 

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ