Botos Botondot Bobonak hívták.
Mindenki.
Csak ő nem becézte így saját magát, mert sokáig tudomása sem volt erről. Süketnémaként született.
Amíg a jelbeszédet meg nem tanulta, nem tudta a becenevét.
Addig nem igazán kommunikált. De amikor belevágott, mindent beleadott, s rövidesen megtanult szájról olvasni. Ekkor már “hallotta” is a becenevét. Élmény volt. Ízlelgette, tetszett neki. Úgy érezte, hogy beszédpartnerei egyfolytában “buborékolnak”, amikor őt szólítják.
Alig várta, hogy valaki buborékoljon. A szemorvos buborékolása már nem volt annyira kellemes..:
– Bobo, nagyon rossz amit most mondok, bár ne kellene ezt tennem…Tény, hogy a látása sokat romlott. Készüljünk fel a legrosszabbra, a “sün évára”. Tudja, ez a süket-néma-vak rövidítése. Nagyon ritka, mindössze 30-40 esetről tudunk. Terápia nincs, csak a csoda… Amíg még lát, meg kell tanulnia a vakírást, a Braillet, azt le tudja tapogatni majd, kellő időben. Ez lesz a legbiztosabb kommunikációja. Aztán még meg kell tanulnia az érintős Morzézást. Egy rövid koppintás a pont, a hosszabb ütés a vonal. Viszont a partnerének is ismernie kell mindezt… Természetesen létezik még a remény, hogy a fejlődő modern technológiákkal lesz majd egy olyan chip, ami mindezt áthidalja, de ki tudja, élünk-e mi még akkor?
– És akkor, most?
– Hazamegy, és Braille, Morze…

Reggel.
Bobo felébredt, belegyömöszölte lábát a papucsába, elindult volna a mosdó felé, de visszahuppant az ágyra. Vette a szemcseppjét, cseppegtetett, kiment az erkélyre, feltekintett az égre és magában ezt mormolta némán:
– Édes Jóistenem, ilyen rossz álmot még normális embereknek se adj!