Augusztus első szerdáján hivatalos levelet hozott a postás. A marosvásárhelyi törvényszékről küldték. Benedek néni a „Citaţie” szót nem tudta lefordítani anyanyelvére, de megértette, mert elég gyakran hallott a, hogy valamelyik bajba keveredett falubelije is kapott ilyent, és akkor az illetőt a
törvényszék elé idézték igaz vagy hamis tanúvallomást tenni. Ami biztos, az biztos… Elvitte a hivatalos iratot az iskolaigazgatóhoz, akihez nem ment szívesen, mert magyar ember létére igen hűségesen szolgálta a „csausiszta”rendszert, és a községben a románosítás egyik kerekének tartották. Az ortodox pópával puszi pajtások voltak, éjjel-nappal együtt preferánszoztak. Ráadásul – értelmiségi létére – még most is részegeskedik. Egyik este, amikor a kocsmából hazafelé lődörgött , valamelyik nagyobb iskolás a kerékpárjával együtt a sáncba lökte. Egy félórányit feküdt a sárban, beszélgetett a szülőfölddel, amíg helyrebillent az esze. Az igazgató, szokása szerint, nem volt otthon. A felesége fogadta, egy jóravaló, fájin asszonyka, aki sokkal többet érdemelne az élettől.
A férjeura árnyékának ellenére csupa jókedv és mosolygás az arca. Még a tavaszi fák is megirigyelhetnék. Annyi melegséget, nyugalmat hordoz a hangja, hogy gyógyszernek is beválna. Lefordította, megmagyarázta a román szöveget.
Kikérdezte a történtekről. Tőle tudta meg, hogy az egyik román egyházi elöljáró felszólította a pópát, hogy ne engedje be Victort a templomba, mert szégyent hozott a falu románságára. A pópa pedig védelmébe vette a vádlottat, hiszen tegeződnek egymással. Azt mondta, hogy akkor ő sem teszi be a lábát a szent házba, ha ilyet kérnek tőle. Erre mindenki bement a templomba. A pópa preferánszozás közben mesélhette el ezeket az igazgatónak. Most is együtt kártyáznak.
Végigkártyázták a megboldogított államvezető házaspár rezsimjét, és most is képtelenek abbahagyni, pedig a községi tanácsban az egyik a Funar-párt, a másik az RMDSZ oldalán okoskodik. Már amennyire okoskodnak, de úgy hallatszik, és úgy is tudjuk, hogy inkább hallgatnak, mert a változásnak semmi nyoma a faluban. De erre nem is érdemes több szót vesztegetni. Mindig így volt, és talán ezután is így lesz ebben az országban.
– Tehát szeptember 17-én, ugye, igazgatóné drága, kellene ott lennem a tárgyaláson? El is mennék, de a derekam nem fogja megengedni. Úgy fáj, mintha kettőbe akarna szakítani. Elkoptak a csigolyáim, őrlik az idegeket. Emiatt az egész testemben szolgál a fájdalom. Pedig az a szegény cigányasszony megérdemelné, hogy mellé álljak, mert nem lopott tőlem, de ezek úgyis azt tesznek vele, amit akarnak. Bezáratták Uca Rózsát, és már kilenc hónapot le is ült, pedig azokat a tyúkokat nem és nem tőlem lopta. Lehet, hogy lopott , de nem tőlem. Akkor mit keressek én a tárgyaláson? Ha igazat adnának…? Ha legalább a kutyának hinnének. Mert a kutya, az a nyomozó kutya, az nem tévedhetett , az biztos, hogy az igazi tettes nyomára vezetett. De elintézték, elsimítják az ügyet. A pópa és a rendőr a tolvaj mellé álltak. Nagy a barátság közöttük. Meg tudják védeni a hamisságukat. Még tanúkat is keresnek. Az a szőke, az a muszka fehérnép nem fél, jó pénzért már soknak tanúskodott. Kitanítja az ügyvéd, hogy mit mondjon. Megegyeznek. Minél hosszabb egy per élete, annál nagyobb a kereset… No, de épp eleget beszéltem… Nem untatom tovább… Az isten áldja meg!
Mire Benedek néni hazaért, megszólalt az ebédre hívó harangszó. A kályhára tette az egyszemélyes fazekat a szabógallér levessel és az öreg érclábast, melyben a krumplit testvériesen kétfelé osztotta. A két tyúkcombot is szemügyre vette, ellökte egymástól. Az utóbbi években minden nap, minden délben ő vitte az ebédet a négy évnél idősebb Péter bátyjának, aki a múlt szerdán töltötte be a nyolcvanadik évét, pedig Péter bácsi lánya a szülői háztól mindössze száz méternyire, a negyedik szomszédban lakik. Hálátlan gyermek. Néha egy hét is eltelik, és be se teszi a lábát az apja házába. A másik lánya se különb. Marosvásárhelyen tengődik. A múltkoriban hazajöttek a férjével, megverték az öreget, és elvették a pénzét. Micsoda világ! Beszélik is a faluban…
Péter bácsi úgy várta az ebédet, mint egy kisgyerek, amikor a testvére becsoszogott a konyhába. Péter bácsi mindig a konyhában üldögélt. A konyhában élte le öregebb évtizedeit.
Terített asztallal várt. Előkészített e a tányért, a kanalat, a villát és a kenyeret.
– Jó, hogy jöttél. Nézd meg, milyen levelet hozott a postás!
– Ez hasonlít az enyémhez. Ez is „Citaţie”. Azt mondta a tanárnő, hogy magyarul idézésnek nevezik. A törvényszékről küldték. Hány tyúkot loptak tőled? Ötöt, ugye, ötöt? Be jó! Úgy látom, hogy téged is 17-re hívnak. Engem is… Akkor együtt megyünk, mert egyedül nem megyek.
– Vajon, menjünk? Úgyse kapjuk vissza a tyúkokat. Ki fizeti az útiköltséget?
– Kifizetem én. Nem hagyhatjuk azt a szegény asszonyt, hogy ártatlanul bezárják. Ült már eleget.
– Úgyis bezárják. Ahol a pénz, ahol az ismeretség, ott az igazság. Én nem bánom… Menjünk! De még belekeveredhetünk egy nagyobb bajba, ha mást mondunk, mint amit ki akarnak hozni… Ellenséget szerzünk magunknak, ha mást mondunk… Ez az én véleményem… De én tartozom neked… Nem bánom, menjünk!
Szeptember 17-én, kora reggel buszra ült a két idős testvér.
Az egyik falubeli megkérdezte, hogy hová mennek olyan szépen kiöltözve.
– Netán vendégségbe? – csúfondároskodott.
– Jaj, én nem mennék – figyelmeztette őket vészjóslóan. – Nem hallották, hogy mi történt a múltkoriban? A szomszéd faluban az egyik ember elment tanúskodni. És mi lett belőle? Bezárták hat hónapra.
Kilenc órakor Benedek néni és Péter bácsi karon fogva csoszogtak be a törvényszék folyosójára. Megérdeklődték, hogy hol a tárgyalóterem, és egymás mellé ültek a fal hosszában elhelyezett öreg padra. Nagyokat hallgattak. Néha-néha megszólaltak. Kettejük csöndje tízszer olyan hosszú volt, mint a beszédjük. Várták, hogy behívják őket. Eltelt másfél-két óra. Az egyik asszony sírva jött ki a tárgyalóteremből. A férjét siratta. Egy kisasszony hol bement, hol kijött a tárgyalóteremből. A kezében papírok és iratcsomók lobogtak. Odavalósi lehetett.
– Te, Péter, ejsze, meg kellene kérdezzük, hogy meddig kell várjunk?
– Kisasszony drága, álljon meg egy pillanatra! Maga biztos tudja, hogy nekünk mikor kell bemenni a tárgyalóterembe.
– Lássam a papírjukat! Hűha, magukat be fogják zárni… Várjanak csak a sorukra! Nemsokára behívják magukat is.
Benedek néni elsápadt.
– Hallottad Péter, hogy mit mondott a kisasszony? Be akarnak minket zárni.
Péter bácsi hallgatott, hallgatott … Egyszer csak egy bátor gondolattal karon fogta a testvérét. A keze reszketett, de nem az öregségtől, hanem attól a bátor gondolattól.
– Gyere, menjünk ki az ajtó elé, a friss levegőre! –s amikor kiértek, tovább folytatta, amit bent nem mert elmondani, mert félt, hogy valaki meghallja.
– Ida, én azt gondoltam, hogy jobban járunk, ha nyomban hazamegyünk, mert tényleg még bajunk lehet abból, ha másképp tanúskodunk, mint ahogy az ügyész elvárná. Ha azt állítanád, hogy nem Uca Rózsa a tolvaj, hanem Victor, nagy bajt csinálhatsz magadnak. Téged pedig nem enged az Istened, hogy hazudjál. Ezek, akik itt dolgoznak a törvényszéken, huncut emberek, jó pénzért kifacsarják a gondolatok nyakát, a tolvajból szentet, a szentből tolvajt csinálnak. Ilyenekről már eleget hallottam.
– Itt van egy taxi, Péter! Ennyire telik a zsebünkből.
– Az állomásra mennénk, ha lehetne – motyogta a sofőrnek Benedek néni. – Sokba fog kerülni?
– Csak háromezer ötszázba…
– Milyen kellemes ülése van – állapították meg szinte egyszerre.
– Mennyibe kerül egy kilométer út? – érdeklődött Péter bácsi.
– Kétezerbe…
– Kérem, ne az állomásra vigyen bennünket, hanem haza, Marosugrára. Ne törődj, Ida, fizetem a kocsikázást!
Mintegy húsz percet utaztak. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Amikor kiszálltak a taxiból, Kicsi Pista fennhangon, csúfondárosan köszöntött e őket.
– Ejsze külföldről jöttek, hogy Mercedesszel cuccukáznak?
Nem tudták, hogy mit feleljenek az élcelődésre. Amikor elvált egymástól a két testvér, megegyeztek, hogy azt mondják a szomszédoknak: elhalasztották a tárgyalást. A titok mégse maradt a begyükben. Egy év elteltével Benedek néni mosolyogva mesélte el a tanúskodás történetét. És azt is megtudta, hogy az a kisasszony, aki megijesztette őket, az ügyésznek dolgozott, akinek a „hiteles” bizonyítékait nem volt ajánlatos megkérdőjelezni. A kisasszony tudta, hogy miért riasztotta el a törvényszékről az öreg testvéreket. Igen, elintézték, hogy az igazi bűnös helyett egy ártatlan asszony került a fogházba.
Legalábbis ebben az esetben ártatlan volt. Azt már senki sem tudja, hogy milyen bogai voltak a történteknek. Lehet, hogy Uca Róza is pénzt kapott az áldozathozatalért, de azt is beszélik, hogy télire jobbnak tartotta a melegebb állami szálláshelyet, mint a hideg, füstös, szűk putri lakást. Valami ilyesmiről pletykáltak a faluban.

Forrás: A fogasra akasztott gyermek. Történetek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely 2017