Modern Európánk embere már nem az a Toldit, János Vitézt csemegéző türelmes irodalommoly, akinek az a valódi élmény, ha a költő érzékletes jelzőkkel körülírja szereplőit, tájait, sziporkázó nyelvezetével varázsolja elevenné az eseményeket. Egy ilyen szerzeményt ma undorral lökne félre a közolvasó: tudja ő, nem kell szájába rágni milyen az esti táj vagy egy női lábikra. Arról nem is szólva, hogy se ideje se türelme holmi csöpögős, hosszadalmas fejtegetésekre.
Ha például kíváncsisága megállítja egy korszerű festmény előtt, elég, ha a két négyzetméteres vásznon három-négy sokat sejtető görbe meg egy okkersárga csík leledzik, a festő máris tudomására hozta mélységes tiszteletét és egyenrangúságának elismerését. Ugyanis a kép szándékosan kitárt szabad terei egyszersmind alkalmat, helyet kínálnak a műélvezői képzelet szabad szárnyalásának. Szinte kiprovokálják a nézőből saját mondanivalóját, biztatják, adja hozzá a csak rá jellemző többletet. Ne egyszerűen csak fogyasztója legyen a kész műnek, hanem járuljon hozzá gazdagodásához , netán kiteljesedéséhez is. Habár ez esetben teljességről aligha beszélhetünk, hiszen minden igazi értő hozzáad valamit, s így a végtelenségig módosítani, formálgatni lehet a művet.
Gyanítom, ez a forradalmi újítás inspirálhatta egyik ifjú tollnokunkat is, aki sorozatos (egyébként teljesen sikertelen) próbálkozás után rájött az efféle közös alkotás nyitjára. Esetében ez úgy működött, hogy a gondolatban születő vers minden sorának csak az első szavát vetette papírra. Aztán a kész művet feltette egy közösségi oldalra és felszólította olvasóit egészítsék ki saját ötleteikkel. A játék hónapokon át folyt, jó pár százra dagadt a kedvelők tábora, végül már egy vaskosabb kötet anyagát is túlszárnyalta volna a közös iromány. Tollnokunk azonban nem kívánta lelőni a poént, ami pontosan befejezetlenségében, folyamatos nyitottságában volt zseniális.Ezért következő lépésként színpadra vitte csupán kezdőszavakból álló alkotását. A két órás előadás dugig telt terem előtt zajlott s a maga nemében országos szinten egyedi volt. A koromsötét színpadra kilépett a feketébe öltözött művésznő. Arcát csak egy halvány fénysugár világította meg. Aztán a síri csöndben elhangzott az első szó: apacsavar.
A teremben ülők-állók százai lehunyt szemmel agyaltak a sor folytatásán. Idő volt bőven: a következő szót csak húsz perc múlva mondta be a művésznő.Óriási volt mindjájuk számára az elégtétel, amikor a soron lévő kifejezés híven követte addigi gondolatmenetüket: kengyelfutó. És ez így folyt a költemény utolsó szaváig. Előadás után bő órával az immár sikeres költő még mindig fogadta az őszinte gratulációkat. Nemsokára híre ment a maga nemében egyedülálló műfajnak, s ifjú verselőnket a legeredetibb tehetségeknek kijáró országos díjjal tüntették ki, melyet Drávaszáva Hugó tizenhetedik századi nyelvújítónkról neveztek el.
Talán nem mellékes hozzátenni, hogy történetünk hőse, sikerei betetőzéseképpen feleségül vette a fekete ruhás művésznőt és ma négy gyönyörű utód elégedett apja. A legnagyobbik ( már öt éves korában megtanulta a betűvetést) úgy tervezi, hogy pár év múlva apja példáját követve a költőzsenik sorába fog lépni. Olyan verseket produkál majd, melyek minden sor első szavának utolsó szótagát tartalmazzák. Feltehető ugyanis – de inkább holtbiztos- hogy addigra apja kezdőszavas költeményeire már rá sem bagózik az eljövendő Európa embere.

1. Nászta Katalin:
   2017. június 24. 10:35

   Penge… hogy a mai szójárást használjam. Hajnalka, ne hagyd abba!