Megfakult, régebbi cédula került a kezembe. Szokásomtól eltérően elfelejtettem lejegyezni forrását. Megállapításait most mérhetem föl igazán. Amit Ceauşescu gyakorolt Elenájával, azt ma már százezrek akarják: mindent maguknak! Lám csak, kiáltanék fel, de inkább legyintek: a társadalom anyagi süllyedése, erkölcsi züllése folyamatosan mélyült. Nyílt céllá vált a haszonlesés, a vagyonszerzés, mintha senkit sem zavarna a társadalom jelentős részének mohó kapzsisága, grasszál a képmutató gátlástalanság, a rideg törtetés –; a gombaként cseperedő meg a poraikból feltámasztott relikvia-pártok nem váltották meg az országot, inkább csak gyorsították romlását. A madárnyelven fogalmazott „programok” harsogása már a kukázó medvéket sem tántorítja el a zsákmánykereséstől. A posztkommunista szerveződésekről rendre kiderült, hogy a (már nem is annyira) gyűlölt kripto-párt szatellitái. A kommunisták „örökébe” elvetemült kalandorok, politikai szélhámosok, idült agyú hatalomvágyók tolták magukat, elképzelhetetlenül pimasz csürhe népség, eszméletlenül manipuláló bandák grasszálnak mindenfelé, dúl a bozótharc a politikát is megkaparintó gazdasági maffia elvetemült klánjai között.
A bűnözés a mindennapok kulcsjelenségévé vált, zsúfolva a börtönök, de gonosztevőinkből éppen elég jut exportra is.
Az elbizonytalanított társadalmat az ármányos, rosszindulatú média is húzza. A bambult népet a bukaresti hatalmi dzsungelháború valós vagy kitalált, agyonmanipulált fordulataival szédelgetik, a zavar káosszá terebélyesedett, senki sem kíváncsi a másik véleményére, a vitakultúra abban csúcsosodik, hogy az ellenpartnert túlkiabálva a saját érdekcsoport malmára hajszolják a propaganda energiáját.
Miközben mindenki veszettül harcol a korrupció ellen.
Miközben mindenki a korrupció ellen harcol, mindenki azt feltételezi, sőt akár bizonyíték nélkül is bizonyítja: a másik az igazi korrupt, velejéig romlott gazember; a másik pedig még ádázabb fegyverzettel igazolja, hogy de: az ellenfele az igazi korrupt, a génjei gyökeréig berohadt utolsó tróger…
Korrupt a korrupt, és még korruptabb, aki a korruptról állítja, hogy korrupt.
Senki sem tudja, s nem is kíváncsi rá, hogy kicsoda az igazi Trebitsch.

Régi cédulámon olvasom: ez a társadalom, mióta annak lehet nevezni, mindig tekintélyelvű volt. C-t mindenki utálta; de az átlagember, azon túl, hogy a legcsekélyebb lehetőséget is kihasználva igyekezett „helyzetet” teremteni magának, s elfoglalni a ranglétra bármelyik, még oly alacsony fokát is, ahol valami kis hasznot tud kanyarítani magának, „a nép egyszerű fia”: visszariadt a nagyobb gazemberségtől, mert – félt. A diktatúra utáni tartós káoszban senki sem fél senkitől. Az örökös bajt hiteltelen rétegek felkapaszkodott, csaló, szélhámos főcsahosai kavarják; áldatlan ténykedésük nyomán mind nagyobb zűrzavar gerjed –: készül az új parancsuralom melegágya.
A multik, az ultik, a pénzpápák, a vércápák, a mogulok, a cégek, a bégek, a banksereg, a hadsereg, a tábornokok és a bíbornokok, az államvallás újbábeli klérusa, a rendőrség, a csendőrség, a pártok, a törvénygyártók: a parlament, a parlament, az jobbra ment, vagy balra ment?, jaj, dehogy ment, magának ment, menti, menti, magának menti, az állam vagyonát mindenki.
Mígnem a végsőkig ajzott idegek harcában, őrült égből világcsapásként: egyszercsak felülkerekedik a téboly, és ropogni kezd, anélkül hogy szót kért és kapott volna – egy géppuska.
Ajrópa, már ne segíts, csak csudálkozz.
Anti-Chanel a levegőben. Diktatúra-bűzt érzek.

(Forrás: Háromszék, 2017. június 24.)