Az 1884-ben Gyónon született Gyóni /Áchim/ Géza a születésnapján, június 25-én halt meg – hazájától távol, a szibériai Krasznojárban. Költői és személyes hagyatékát bajtársai küldték-juttatták-hozták haza, amikor ő már nem tudott hazajönni. A sors fintora, hogy hadba indulása, a háború kitörése előtt a költő – akkoriban az újságírásból élt meg – lelkes antimilitarista volt. Békében szeretett volna élni és meghalni. Ez a vágya végigvonul egész életművén.

Csakhogy hazája könyörtelenül hadba küldte. És ő ment, mint annyian – sokan! – és fogságba esett, Mihály nevű öccsével együtt. A két testvér attól kezdve elválaszthatatlan egymástól. Az 1917-ben súlyosan megbetegedő Mihály gyors halála megpecsételi bátyja sorsát is. Így emlékszik erre vissza az egykori rabtárs, Tscheik Ernő iglói tanítóképző tanár, aki a költő kései versei elé írt előszót is jegyezte:

„Délelőttönként Gézával olaszul tanultam, este Mihállyal tervezgettünk, ábrándozgattunk, hogy mint is lesz, ha Isten egyszer haza segít. Géza ágyán, „rabvackán” hanyatt feküdt s nem vett részt ezekben a mi hazarándulásainkban.
Ez az ő szótlan, erős szemekkel a végtelenbe néző hanyattfekvése feltűnt s amikor Mihálynak szóvátettem, tudtam meg, – bár sejtettem már -, hogy ekkor születnek meg benne versei. Irni ritkán láttam. Amit fekve elgondolt, távollétünkben vetette papirra. Reggel, amikor elmentünk, hogy legényünk a szobát kitakaríthassa, ő maga sokszor visszaosont és gyorsan leírta versét. Ebéd után le-ledültünk szundítani. Amikor azt hitte, már alszunk, felült s írt. Először ceruzával valami papirszeletre vetette gondolatait játszi könnyedséggel, fennakadás nélkül, alig javítgatva s aztán tintával beírta a füzetébe s így adta csak nekünk olvasásra.
Csendes, nyugodt együttélésünk nem sokáig tartott. Mihály légcsőhurutról panaszkodott, hirtelen 40 fokos lázt kapott. Miután napokon át hiába ápoltuk, orvosi rendelkezésre a kórházba ment.
Gézát balsejtelmek kínozták; álmatlan, étvágytalan lett. Nyugtalansága napról napra növekedett; a hírek aggasztóak voltak. Gondolata, lelke mindig Mihálynál volt a kórházban. Mindjobban látta, érezte, hogy milyen önfeláldozó, szerető testvére volt neki Mihály.
Fájdalmas, háborgó lelke fel-fellázadt: Testvére ezer lépésre feküdt a kórházban, a kerítésünkön kívül s nem engedtetett meg neki mellette lennie; csak két ízben jutott ki hozzá! Hetedikén már elsiratta Mihályt, biztosra vette halálát. Mihály június 8-án reggel 5 óratájt minden haláltusa nélkül halt meg.
Mihály temetésén már általában feltűnt, hogy Gézát mennyire megviselte a gyászeset. Megöregedett, összeesett. Rab voltunk nem engedte, hogy e szomorú útján támogassam Gézát, hogy Mihályt én is elkísérjem a temetőbe. A kerítés kapujánál el kellett válnunk, mert csak 8 tiszt kísérhette ki Mihályt.
Nehezen vártuk Géza visszaérkezését…
Szinte felfrissülten jött haza. Közlékenysége meglepett. Elmondta, hogy egy pacsirta kísérte énekszóval a temetőig Mihályt s hogy ebben mennyi megnyugvást talált. A következő napokban – bár állandóan Mihályról beszélt és étvágytalansága, álmatlansága sem javult – mégis, mintha valami csendes, Isten akaratában való megnyugvást figyeltünk volna meg rajta.
Június 13-áról 14-re virradó éjjel, éjféltájt felébresztett. Hangja alig hallható, csendes volt. Kért, hogy ne szakítsam félbe, mert nehezére esik már a beszéd és sok a közlendője, ne ijedjek meg, végrendelkezni akar. Meggyujtottam a lámpát. Arca tűzpiros, tekintete a szokottnál szúróbb volt. Két keze mozdulatlanul a mellén imára kulcsolva. Elmondja, hogy abban a bajban hal meg, mint Mihály; ugyanazt a fájdalmat érzi, de ez a fájdalom eltűrhetetlenül erős és gyorsan fog vele végezni; mozdulni nem tud. Ne nyugtalankodjam. Elvégeztetett! Orvost csak nehezen s az én lelkiismeretem megnyugtatására engedett hivatni. Itteni barátainak, ismerőseinek hagyott hátra egy-egy szót. A maga holmiját és Mihályét is azzal a meghagyással bízta rám, hogy értékesítsem a tiszteknél s a befolyó pénzt a magyar legénységnek segélyezésére adjam. (355 rubel folyt be az árverésen!) A gyorsan megérkezett orvos túlfeszült, rendetlen idegállapotot talált nála s morfiuminjekciót adott neki. Az orvosnak, kiről tudta, hogy jóakaró barátja, nem hitte el, hogy megéri a reggelt. A csillapítószer elfojtotta ugyan melle égető tüzét, de nem altatta el. Még mindig nem tudott mozdulni, úgy kellett megitatnom, amikor vizet kért. Reggelre végül jobban lett, tudta tagjait használni. De a meghalás gondolatától nem tudott szabadulni. Tett-vett, rendezte dolgait és sok mindent elégetett.
Ezen a napon írta „Mihályt hazaviszem” című versét. Mihály halála óta most sírt először. Görcsösen sírva, hangosan zokogva írta a másik versszakot. Minden egyes szót fennhangon, sírva mondott, szinte diktálta magának a sorokat, melyeket keze csak nehezen tudott leírni, ami kéziratán erősen szembeötlő.
A következő éjjel azzal ébresztett fel, hogy fél, hogy megőrül. Éneket hall. Most azt hiszi, hogy az orosz őr énekel az őrtoronyban. Előbb azt hitte, hogy Mihály temetésén a tisztidalárda énekel; majd meg, hogy ő koporsóban fekszik s neki szól az ének. Nem tud rajta eligazodni. Fél! Csak lassan sikerül őt meggyőznöm, hogy az ágyban van, hogy az ablakunktól néhány lépésnyire levő őrtoronyban énekel a muszka, mint rendesen. Lassacskán magához tért. A gondolkozásról, alvásról, ébrenlétről, álomról, képzeletről stb.-ről beszélgettünk reggelig s okoskodása, beszédje normális, logikus volt, mint mindig, valahányszor Mihálytól s az ő meghalásának gondolatától el lehetett terelni figyelmét.
Pénteken reggel az ágyban fekve a falra írta „Térjetek meg és szeressetek” című versét, melyet innen másoltunk le s csatoltuk a kézirataihoz.
Péntek délután megijesztett szokatlan és hirtelen támadt jókedvével. A kávéházba hívott, hová tudtommal sosem járt. Az embereket messziről üdvözölte s vidáman megszólította, holott rendesen kerülte őket, az utóbbi napokban pedig azt bizonyítgatta, hogy üldözik és megvetik a tisztek. Hift főorvos, Bona ezredorvos a kórházba való menetelét sürgette, amibe bele is egyezett. 16-án szombaton reggel 9 órakor elváltunk kerítésünk kapujánál, nem kísérhettük a kórházba.
A következő hét egyik napján meglátogattuk. Ez a látogatás meggyőzött róla, hogy Gézát is elvesztettük.
A kórházban az orosz orvos is megállapította súlyos elmebaját s elszállítását táviratilag kérte Irkutckba…

Krasnojarsk, 1918 január.”

---

Beszéljen helyette szokatlan hazatéréséről néhány kései verse.

HAZATÉRÉS

Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bűn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.

Te már elérted, halott katona,
Amit mi, jaj-jaj, mindhiába várunk:
Téged takar a béke bársonya,
S már mind valóság, mi nekünk csak álmunk.

Kocsid után, mely lassan visz tova,
Meredt szemekkel, szivszorongva nézünk:
Te igy térsz haza, halott katona, –
S ó, más lesz-e a mi hazatérésünk?

(1916.)

AMIT SZERETTEM VOLNA

Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hűs verandán;
S a mély titkokba elmerűlni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy művészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?

Szerettem volna én is irni
Eljöttéről az uj embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom győzedelmet,
Mit ember vivott önmagába,
Ki már királya az életnek
És nem csak – állatok királya.

De jaj, jaj, én közébe estem,
Bus ragadozás tébolyának.
Rongy a lelkem és rongy a testem
S fény nem deriti éjszakámat.
Lesem, lesem a csillagirást:
Hol véget ér a véres tenger,
Majd szán engem és nem ér ily gyászt,
Ki születik: a másik ember.

(1916. nov.)

SZENT ILONA FOGLYA

A sziget fái hajlongtak a szélben –
Kék vizek fölött egy sereg sirály szállt.
Fejét lehajtva lázas tenyerébe
A sziget partján ült a beteg császár.

Borongva gondolt bús Borodinóra;
Versaillesi parkra, pompás ünnepekre.
Halálra intett már a homok-óra.
– „Ó ha még egyszer kezdeni lehetne!

Minden fényével minden győzelemnek
Fölérne egy zug korzikai parkban –
Csak ősz hajammal játszhatnék a gyermek,
A gyermek, a gyermek, kinek éltet adtam”…

(Alatyr, 1915.)

BILINCSEK UTJÁN

Ez a bilincsek országutja;
S akik előttem itt haladtak,
Sötét titkok országában
Martirjai a gondolatnak.

Szláv Krisztusok kinszenvedése
Kövült meg itt az út árkába;
S az esti ködben itt lebeg
A Tolsztojok havas szakálla.

Képes könyvemben láttam őket.
Ráismerek a vad kozákra
Ki engem űz… Előtte térdelt
A számüzött fehér leánya.

Szőke Tatjána haja itt leng
A sárga fűben szana-széjjel.
Ma selyemágy lesz az árokpart,
Mert róla álmodom az éjjel.

(1916.)

SIRVERS

Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sirom füve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosodó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:

Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.

(Krasnojarsk, 1916.)

MIHÁLYT HAZAVISZEM

Hazaviszlek, hogyne vinnélek,
Hiszen melléd akartam bújni,
De te legdrágább nem engedted.
Hazaviszlek apánk ölébe,
Szent térdén fogsz majd lovagolni, –
Mint régen édes kicsi gyerek –
S én bús öreg majd a sarokban
Irom enyésző könyvemet.

Mert Ti vagytok a fiatalság,
Áldás, jövendő, éltető,
Belőletek buzog fel eztán
Minden életvágy és erő,
Kik pilla rezzenése nélkül
A sikokon megálltatok
S nem lesz, nem lesz belőletek már
Soha, sohase bús halott!

(1917. VI. 14.)

Gyóni Géza összes versei itt olvashatók

Gyóni Géza szibériai életrajza

 

---

Tíz évvel a halála után a kolozsvári Korunkban Kemény Gábor próbálta meg elhelyezni Gyóni költészetét és tehetségét a magyar líra tárházában. Véleménye szerint hamis és mesterkélt kísérlet volt őt szembeállítani Ady Endrével, ugyanis ” Gyóni Géza igazi poéta-lelkű ember volt, a tehetségnek sok meglepő jelével és megnyilatkozásával; Ady hatása alól nem tudott és nem is akart menekülni, de mégis a maga útján járt. A maga útját kereste és a maga útját látta kiteljesedettnek a világháború tragikus viszonyai között. Poéta, igenis poéta volt Gyóni Géza, de nem volt zseni. Ezért volt rá tragikus életében és talán még halála után is az Adyval, a zsenivel való makacs összehasonlítás. Ha Gyónit olyannak akarjuk értékelni, amilyen igazán volt, akkor első dolog, hogy szabadítsuk meg öt az Adyval való összehasonlítás ártó argumentumaitól.”

Gyóni versei – autentikus Gyóni versek. És azt mondják el, amit csakis ő tudott elmondani a sorsát tragikusan megpecsételő, világraszóló mészárszékről.

Összeállította: Cseke Gábor

1. Nászta Katalin:
   2017. június 25. 03:18

   Köszönöm.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ