Gergely Tamás: Az én Koreám – 2017. június

Hogy igazi szépirodalmat is írnak, arról idáig talán egyszer olvastam, méghozzá olyan megközelítésben, hogy valaki észak-koreai író csak a múltról hajlandó írni, a jelenről, ahogy elvárnák tőle, nem. Nevet sem tudok, ki lenne a szerző, mindenesetre elcsodálkoztam, hogy ilyesmi lehetséges. Mert ez az én szememben – mármint ha ugyanolyan szemmel nézem az eseményeket, mint a koreai komunisták – nyílt ellenszegülés a fennálló rezsimmel szemben. Mert sokmindent, rezsimellenességet be lehet sűríteni a múlt rajzába. Valahogy úgy, ahogy Sütő András írt a perzsákról, de a románokra értette. S mert Sütő volt a szerző, a Központi Bizottság tagja, nem esett baja, bár kijuttatta kéziratát az országból, s azt még játszodták is. S milyen jó, hogy kihasználta a lehetőséget!
Na most mindezt azért mondom, mert a napokban svéd nyelven megjelent, Észak-Koreáról szóló könyv (Bandi: Anklagelsen) is állítólag egy ilyen kicsempészett kézirat alapján készült. Szerzőjének nem mondják a nevét, viszont nagyon alaposan körülírják. Olyan részletekkel, hogy tagja volt az írók szövetségének, illetve a szövetség vezető tanácsának például. Szóval az észak-koreai belügy emberei nem tökfilkók, ha mindaz, amit a szerzőről leírnak, igaznak bizonyulna, akkor már rég a kezükben lenne, a lágerben, vagy halott. A nyugati sajtó – harminc év Nyugaton való éles után talán elmondhatom – nagyon naiv, de ennyire meggondolatlan mégsem lehet. Gyakran látok például olyan interjúkat, ahol a megkérdezettnek eltakarják ugyan az arcát, eltorzítják a hangját, ruhája, a helyszín alapján mégis felismerhető. És azt hiszik, hogy ha Nyugaton ez elég ahhoz, hogy valaki ellen ne induljon eljárás, akkor ugyanazok a törvények érvényesek egy keleti diktatúrában is.

Vajon hol van most ”Bandi”?