„Hosszú ideig Bérczy Károly volt egyik legolvasottabb írónk – állítja bevezetőjében Lukácsy Sándor. –. Nem mondom, hogy beszélyeit, az Élet és ábránd meg a Világ folyása köteteit kapkodták szét az irodalomkedvelők; valószínű, hogy nagyobb közönséget vonzott Vadász- és Versenylapja, az első magyar sportújság, melyet ő alapított 1857-ben; nagy és tartós sikerre azonban egy fordítással tett szert: Puskin Anyeginjával.Remekmű talált remek fordítójára. 1866-tól, amikor az első magyar Anyegin megjelent, nemzedékek sora szívta magába e versek csodálatos muzsikáját, mely Krúdy szerint „felülmúlja Glinka zenéjét”… 1953-ban az Európa Könyvkiadó új fordítást készíttetett Áprily Lajossal; ez modernebb és pontosabb, mint elődjéé, bár pontosság dolgában Bérczy Károlynak sem kellett szégyenkeznie, hiszen Puskin kedvéért megtanult oroszul.

Bérczy Károly… Petőfi két évvel idősebb kortársa és eszmetársa volt. Hogy nem látjuk vitézkedni a szabadságharc csatáiban, annak betegsége az oka. A nagy nemzeti átalakulás ügyét Széchenyi mellett, hivatalnoki tollával szolgálta. A forradalom vége felé, 1849 júliusának elején egy Nógrád megyei faluban, Vanyarcon, sógoránál húzódott meg. Csend volt a faluban, a forradalom vihara utáni csend, bár utolsó égzengései olykor még elhatoltak ide, ágyúdörgés, rémhírek,  átvonuló orosz csapatok képében….

Bérczy Károly naplót írt Vanyarcon. Egyszerű magánnapló ez; szerzője nem kacsint az irodalmi nyilvánosság felé; az események sodrától távol alig van miről írnia. Hallgatja a légydongást, az órapercegést; olvas, néha verset ír, kisétál a temetőbe; eltűnődik sógora udvarházának romladozó képén, mely később – Gyulai Pál regényében – egy korszak, egy életforma lassú elmúlásának szimbóluma lesz.”

---

1849. július 12.
Három napot egy barátomnál töltve, egy hét óta vagyok itt, számkivetésem elhagyott helyén, a legnagyobb magányban. Sokszor egész nap elmúlik, hogy hangot alig hallok, s néma szobámban az egyhangú légydongást és órapercegést hallgatom. Minden hírtől annyira el vagyok zárva, hogy hazánk s fővárosunk állapotáról legkisebbet sem tudhatok. Minden társaságom: a könyvek, a vidék és kísérő hű ebem. A hozott kevés könyvvel úgy gazdálkodom, mint élelmével az, ki tört hajóval kopár szigetre vettetett, a szebb helyeket par coeur [betéve] tanulom meg. A falu, bár maga hegyek közé süppedt, csinos vidékkel bír s egy dombról meglehetős kilátást nyújt. E dombról én minden este a táj felé nézek, hol képzetemben Buda hegyei emelkednek, s azt hiszem, hogy széles e világon ennél szebb táj nincsen, mert én ott kezdtem, ott tanultam boldog lenni, oda vágyódom most is.

Július 13.
Ma jött híre, hogy kedden Budára, csütörtökön Pestre vonult be az ellen. A mi hadseregünk holléte nem tudatik; beszélik, hogy ismét az Alföldön fog nagy erő összpontosíttatni, s jelenleg, a túlnyomóerőnek engedve, a magyar sereg csata nélkül s rendben vonult oda. Egyénileg csak örülhetek, ha a bevonulás rendben és kicsapongások nélkül történt, mert hiszen kedves Ninám és családja szinte a városban van. Hol vannak ők ezen első napokban? Fenn a várban, a terv szerint? Nem volt-e nagy félelmük, bajuk? Aggódó kérdések, melyekre választ egyhamar alig remélek.
A szomszéd falu, Guta lángban áll; a szalmafödelek egy perc alatt a tűz martalékai lőnek, a templom leégett, a harangok leolvadtak, a szegény nép jajveszékel, hogy háza, takarmánya, minden vagyona menthetetlenül ég – künn pedig haragos szél zúg és terhes felhőket kerget, s e felhők felett az ég van, hol az ember hite szerint Isten lakik…

Július 14.
A tegnapi híreket ma ellenkezők cáfolták meg: ezek szerint Görgey Mosonynál iszonyúan megverte az ellent. Bármennyire óhajtanám is tudni a valót, nem fogok ilyenekre hallgatni, bevárom a hiteles adatokat. Künn voltam a temetőben, vagyis inkább a magányos dombon, hol testvérem sírhalma süppedez. A korhatag fakereszt kidőlt a márvány emlék mellől, mely a dombon egyedül emelkedik. Nincs itt fa, nincs árnyék, hő sugarait a nap száraz fűre és katángkóróra veti, melyek közt tarka gyíkok szaladgálnak. Ott ültem sokáig s elbeszélgettem gyermekkori emlékeimmel, midőn még az, akit most kopár sír néma csendje fed, mint ifjú, életvidám lányka testvérül ölelt magához.

Július 15.
Ma gyönyörű nyári nap volt. A lég csendes, dél felől halk szellő lengedezett s reggeltől késő estig tompa dörgéseit hozá az ágyúknak, melyek hihetőleg Vác körül ontanak halált.

Július 16.
Sógorom tegnap egy Hatvanhoz közel eső faluból tért vissza, hol muszkákat látott s beszélt velük tolmács által. Ezek szerinte – de saját szavaik után is – nem annyira muszkák, mint cserkeszek és mongolok, vad, éhes nép, mely amerre megy, pusztít és rabol. Öltözetük, fegyverük a középszázadokra emlékeztet. A faluban, hol velük találkozott, élelmet, pénzt zsaroltak, és saját szemeivel átta, hogy éretlen dinnyét, uborkát, tököt, sőt bürökszárat is mohón ettek. Azt mondták tisztjeik, hogy Kossuthot keresik, hogy az országot a cár számára jöttek meghódítani s innen többé visszamenni nem fognak… Elhiszem, hogy mindezt szeretnék! Az ágyúzás ma estig folyvást tartott, még semmi eredményt sem tudunk. Pestről egy hang, egy hír, egy madár se jő.

Július 20.
A ház, hol lakom, a megyéé, s egy századot bizonyosan meghaladott épület. Meglehetős régi ízlésű tehát, s meglehetős rossz karban is van. Omladozó lépcsőkön kell fölmenni a félemeletre, melyről a vakolat minden zápor után erősen omladoz. Utolsó vagy első ház a faluban, két melléképülete, kamarák, istállók, kocsiszín stb. düledez. Udvara nincs, az út mindjárt előtte visz el. E ház előtt állt meg ma két muszka dsidás; az elsők, kiket életemben láttam. Két magas szál, szakálltalan, nagybajuszú közember, úgy hiszem lengyel-oroszok voltak. Bort, kenyeret, szivart kértek, de a házbelieknek elébb mindent meg kellett ízlelni. Aztán a faluba mentek széna- s zabért. Beszélni nem tudtunk velük, de magyarul minden jót kívántam nekik.

Július 24.
Tegnap nagy sétát tettem, egész a szomszéd faluig. Utam szőlők közt vitt el, gyalogúton, gyümölcsfák árnyékában, alig tapodott, kövér füvön. Egész angolkert volt e félóra hosszat terjedő ültetvény, melybe itt-ott prés- és szőlőházak vannak elszórva. Egy ily házikó és kedves Ninám — e néhány szó gondolataimat óra hosszáig fűzte képzeletkoszorúvá, melyet a való durva keze egy pillanat alatt széttépett. Áthaladván a meglehetős magas hegyen, egy dombra jutottam, honnan Pest felé nyíltabb a kilátás, mint hegyek közé süppedt falum határából. Oly jól esett a főváros felé elmerengenem, ki tudja mért? Onnan néztem a naplementét. Szép volt e látpontból is, de – az ég tudja – ezerszer szebb a Hajnalosról, vagy volt akkor a Jánoshegyről, midőn piros visszfényénél kedves, akkor még alig néhányszor látott, de már szeretett lánykám szelíd arcába oly mélyen elnéztem magam.

Jánoshegyen a csendes nyári estre
Emlékszel-é, kedves leányka, még?
A vérvörös naptányér völgybe szállott,
És oly közel volt hozzánk a nagy ég.

S eljött az alkony röpkedő homálya,
De lelkem éjén új nap kelt vala —
Ki mondja óh meg, ez a boldogságnak
Vagy új keservnek volt-e hajnala?

Július 26.
Tegnap délben sógorom örömsugárzó arccal jő haza, mellyel mondania sem kellett volna, hogy jó újságot hoz. Híreit efelett bizonyoknak is állítá. Négyheti fegyverszünet köttetett avégett, hogy ez idő alatt a békét lehessen megkötni. Állítólag az angol tiltakozott, mégpedig hatályosan a német invázió ellen, minek következtében a muszka seregek nagy része az országból már ki is vonul, szemtanúk szerint fehér zászlókkal. Ferenc József Budán megkoronáztatni és állandóan lakni fog. – Míg saját szememmel nem látom ott, nem hiszem.

Július 27.
Ma egész napon át oly gondolatokkal foglalkoztam, melyeknek teljesülése legforróbb óhajom. Az ember ezeket oly könnyen elhiszi. Képzeltem a béke megköttetését európai garanciák mellett, képzeltem az újra éledő szabad országban egy felvirágzó fővárost, e hazában s fővárosában sok boldog embert, ezek közt mintául magamat Ninámmal, csendes boldog házi körben, vidám családi életben. A fantázia tiziani keze az eszméket oly szép színezettel festi ki, hogy a szív százszorosán fáj, hogy sújtott országban számkivetve él, távol kedvesétől, szeretteitől, magányban vagy oly emberek közt, kiknek nincs egy szavuk, mely a lélekhez szólna. De még fennmarad a remény, s ezért: tűrni, várni! a jelszó.

Július 28.
A muszkák e vidékről a felső megyékbe vonultak, hátráló seregünk után. Az utolsó ütközés e megyében Rétság mellett történt. A muszkák a déli oldalon voltak, a magyarok a nyugotin, közöttük a falu. Bombáikat így szórták egymásra, s a következés az lőn, hogy Rétság leégett. A magyar sereget Pöltenberg vezette, Görgey egy órányi távolságban, Tejeskén seblázban feküdt. A seb a fején van, a komáromi sáncban kapta. Mióta a vidék tiszta, esténként puskával járom be, de egyszersmind könyvet is viszek magammal, s mit soha és sehol el nem hagyhatok, felé szállongó eszméimet, vágyaimat. Ezeket aztán álmaimban is folytatom.

Halvány arcod, hőn imádott szépem,
Álmaimból ismerős volt nékem, ;
Sejtő álmim téged rajzolának
Boldogságom égi angyalának.

Nyári est volt – rá híven emlékszem –
Hogy először szép szemedbe néztem
S kék tükrének szelid sugarában
Éltem üdvét felderülni láttam.

Édes hangod hárfa-szóllalása –
Lelkeinknek volt találkozása.
És azóta, legyünk bármi távol,
Nem szakadnak el soha egymástól.

Augusztus 2.
Zongorát! A türelem Istenére! zongorát nekem és mellé avatott kezeket, melyek felfrissítsék kissé hervadó, szomjazó lelkemet! Ninám nélkülözésével jár a zongorahang hiánya is. Egy egész hó óta nem hallottam zenét, nem hallottam kedves hangot, kedélyes szót, mívelt társalgást. Kint baromfizaj és ebugatás versenye szeretetre méltólag beszél, s ha e zajból menekülök, füleimnek még költőileg hangzik az eltávozó vagy hazatérő nyáj kolomp-csengése. Megeredtek az ég csatornái, iszik a rég szomjas föld. A láthatár ködös, az ég szürke, a vidék véghetlen álmos. A patak vize s az út sara meggyűlt, az udvaron ázott baromfiak gubbaszkodnak, a ludak és kacsák légiója örül, hogy minden oldalról vizet élvezhet. Nekem ez esős idő annyiban tesz különbséget, hogy szobába zár, hol fogolyként járok le s fel. Pestről semmi levél, semmi hír.

Augusztus 13.
A nap legnagyobb részét Zsigával töltöm, jelesül az egész délelőttet olvasás, vita és séta közt, délben összejövünk, ebéd után az öregúrral beszélgetünk és dohányzunk, az ozsonna ismét összehoz, s aztán Ilka zongorán, Gábris fiszharmonikán játszanak — leginkább kedvemért — ismerős darabokat Beethoven, Chopin és többektől azon sok szép közül, miket az én Ninám játszik. Azután sétálni megyünk, és így múlik el a nap, melyen át én minden pillanatban titkon azt óhajtom: bár inkább a Hajnaloson vagy ott lehetnék, hol ő él és lehelli! De türelem, szív! A szenvedések után meg kell jönni a jutalomnak is, s e keserves néhány hó után egy egész boldog élet vár reánk!

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (13): Teleki József – Voltam Rousseau uramnál

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ