Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány üvöltés és madárdal,
kén~erdő, jég-kűrt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénült szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme, mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar; virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó:
én most temetlek.

Ady Endre legutolsó fényképe

…Kolozsvárott a napokban meghalt Emil Isac, a jeles román publicista és neves költő, Ady Endre benső barátja. Isac nekem is kedves emberem volt, és sokat leveleztem vele, hogy megszerezzem tőle Ady Endre legutolsó fényképét, melyet ő készített. A nevezetes képet csak most, halála előtt pár nappal juttatta el hozzám, az Ady múzeumnak szánva.
Isac az októberi polgári forradalom előtt néhány héttel Csucsán meglátogatta Adyt, aki akkor feleségével, a kedves Csinszkával ott pihent a Körös-parti gyönyörű tájon. Ady nagyon beteg volt már ekkor. Feleségemmel, Itókával, szeptemberben pár napot töltöttünk ott, s megdöbbentett Ady legyengülése. Testileg lesoványodott, idegileg nagyon megviselték a háború eseményei…
Isac októberben, néhány hónappal halála előtt fényképezte le Adyt, s így az ő felvétele a legutolsó autentikus fotográfia Adyról, történelmi jelentőségű. Nagyon megható ez a kép, egy megtört, szenvedő, az életből kifelé tartó embert mutat. Még árnyéka sem látszik rajta a hajdani délceg, ragyogó megjelenésű, férfiszépségű Adynak, aki valamikor a párizsi Louvre-múzeum egyik tömör asszír fejében kvánt büszkén és kérkedve magára ismerni. Később is erős volt, kevély, helkyét féltő és megőrző. De hol volt már ekkor, 1918 októberében, ez a harcos, átkokkal paskoló költő. Utolsó fényképén a lemondás fájdalmas szomorúsága árad. „Porladó szégyen” – volt már ekkor, ki „idejében érzi szégyenes voltát”. A baráti szív összeszorul, ha ezt a megtört testet látja, ezt a bánatos arcot nézi, melyre már a költő „bús” jelzője, lelkiállapotának ez a mérője, sem illik…
Az élettől búcsúzó, de az emberségben örökké bizakodó költő ül előttünk összeroskadva a csucsai parkban a történelmivé lett fotográfián.

1954

Forrás: Bölöni György: Egy forradalmi nemzedék. Szépirodalmi, Budapest, 1982.