Fellépett egy nyári táborban, tulajdonképpen kötelezték – mi legyen, töprengett, mi fejez ki engem?
Álmában pantomim művész volt, amatőr, illetve az alkalom szülte, jeleneteit korábban mindössze eltervezte.
Egy fehér nejlont húzott ki a zakója jobb zsebéből, s ment bejelentkezni a zsűrinél. Ott galacsinná gyúrta, s a szájába dugta.
Egy simát, nem volt rajta reklám, amilyenben, azaz abban a pizzát vitte haza. Kettévágta gondosan, miután a fülét eltávolította.
Illetve nem is, hiszen pantomim volt a jelenet, úgy tett, mintha a szája tele lenne, s úgy húzta ki onnan a képzelt anyagot, műanyagot vagy textíliát. Ami tetszés szerint volt fehér, fekete, akár vörös.
Előbb szembeállt az alkalmi közönséggel, a nyári tábor lakóival, akik félkörben a gyepre telepedtek, majd merőn nézte őket, hogy azok megértsék: róluk van szó, velük történik meg.
Amikor pedig teljesen kihúzta, a közönségnek felmutatta, és eldobta a galacsint, ami a szájában nehezítette a beszédet, na igen, akkor ordítani akart, egy bődületeset, csakis azért, hogy jelezze, hogy baj van, nagy baj. De hangszálai nem szoktak a szabad használathoz, hát valami másabb jött ki a torkán. Inkább nyekergésféle, mint ordítás. Nem ismert rá, szegény Vadmalac az eredeti szándékára.
Azért büszkélkedett, hogy megpróbálta, hogy jelenése volt.

Forrás: Lenolaj.hu