Korea egy ország, pont, mint bármely másik. Vannak benne jó dolgok és jó emberek, a másik oldalon pedig ennek az ellentéte is megtalálható.

Én szeretem ezt a helyet, nekem inkább az otthonom, mint az ahol felnőttem, vagy az ahol az év többi részét töltöm, ámbár kétségtelen, hogy koreaiul nem tudok úgy írni, mint magyarul, igazából egyetlen másik nyelven sem vagyok rá képes. Az, hogy ezt az országot szeretem a leginkább, még nem jelenti azt, hogy ne lennék magyar, pedig néha igazán kínos annak lenni manapság.

Ezt az írást azoknak szánom, akik rajonganak ennek az országnak a sorozataiért, a zenéért, abból is a teenager korú fiú és lánycsapatok számomra jellegtelen és hatásvadász amerikanizált performance-aiért.
És azoknak, akik online megkeresnek, hogy milyen jó nekem, hogy itt lehetek, meg akik férjet szeretnének, de feltétlenül koreait, és akik különböző online és nem online csoportokban lelkesednek ízlésesen vagy anélkül kockás hasú huszonéves sztárokért.

Koreának nagyon könnyen megtanulható írása, ábécéje van, és egy olyan nyelve, amit jómagam közel harminc éve tanulok és már talán beszélem is, de soha nem leszek perfekt, ahogy nem láttam egy külföldit sem még, aki tökéletesen beszélte volna a magyart.

Mindkét nyelvben nüansznyi különbségeket is ezerféleképp lehet kifejezni, mindkettő erősen belterjes és kultúra függő, egyik sem világnyelv. A maga módján nagyon szép nyelv, első hallásra, idegennek majdhogynem ijesztő.

Dél-Korea televíziós sorozatok gyártásában előkelő helyet foglal el a világpiacon, sok szappanoperát eleve külföldiek számára készítenek.

Ezekben a filmekben színészek szerepelnek. A színészek dolga a színészet, egy fiktív történet eljátszása az erre hivatott eszközökkel. Igaz ugyan, hogy sok koreai sorozatnak van tényleges történelmi alapja, de a legtöbb kitalált történet.

Az is mese, hogy ezeknek valami népnevelő hatása lenne, illetve a készítőknek ilyen szándéka mutatkozna, nem, ez nem így van.

Amelyik koreai sorozatot néz, az azért nézi, mert stresszes az élete és az alatt a heti párszor 45 perc alatt valaki más életét éli, nem a sajátját, ahogy bármely sorozatnéző ezen a világon, semmi különbség nincs.

A sorozatokban szereplő színészek az életben nem olyan szépek és nem olyan bátrak és nem is olyan magasak, ez egy szakma, ismét csak azt kell mondjam, pontosan úgy működik, mint mondjuk Hollywoodban.

Az végképp félreértés, hogy Korea valami hibátlan és egzotikus paradicsom lenne, ahol maga a tökély élni. Nem. Egy lakható és szép ország tele emberséggel és jósággal, meg túlzsúfoltsággal, kínai porral és rengeteg stresszel. Van itt szép és jó és kellemetlen meg utálatos is.

A filmek idealizált világa mese, azért nézzük, mert szeretjük a meséket, nem azért, mert azt gondoljuk, hogy abban a távoli országban minden ember szép, tiszta és hős.

Koreai férjet kereső fiatal lánykáknak ajánlom, hogy ne a párjuk nációja legyen a szempont.

Minden tíz megkötött vegyes házasságból kilenc a válóperes ügyvédnél végződik, rosszabb esetben már gyermek is van, aki egy életen át keresi majd az identitását, és vélhetőleg az egyik szülője hiányában, ami majd hogy nem kilátástalanná teszi, hogy sikerrel járjon.

Természetesen nem azt mondom, hogy nem élhet boldogan egy vegyes pár, pont én vagyok erre a példa, miért mondanám? Viszont nem mindegy, hogy egy emberbe szeretünk bele, függetlenül az aktuális divattól és a fantáziánktól, vagy irreális világot álmodunk magunknak, amiben egy koreai férfinak jelen kell lennie, hogy a valóság egy része legalább képviselve legyen, esetleg azért, hogy legyen önigazolás, lám, nekem sikerült.

Csak, hogy a koreai férfiak és nők épp oly hétköznapi emberek, mint mi magunk. Más nyelven álmodnak, máshogy és máshol nőttek fel. Nekik is vannak rossz tulajdonságaik és rossz napjaik, és istenbizony nem futkosnak bölcs szerzetesek és hősies harcosok Szöul utcáin, legalábbis én még egyet sem láttam.

A Kpop nem zene és ez természetesen szubjektív vélemény, de létezik a könnyű és a komolyzenében is hihetetlenül jó előadás, fantasztikus művészek, ahogy a népzenéjük is csodálatos.

Amerikai mintára sorozatgyártott, óriási ügynökségeknél kizsigerelt szép kisfiúk táncos mókázása nem minőségi szórakozás, bármilyen kegyetlen az is az élete az erre szerződő fiúknak és lányoknak egyaránt.

Egy másik ország népének, nyelvének, történelmének és kultúrájának megismerése véleményem szerint igen dicséretes dolog, a minden kontrollt nélkülöző rajongás azonban sajnos pszichés tünet, a valóságtól eltávolodott, saját világában élni képtelen ember menekülése, amellyel inkább kéne szakemberhez fordulni, mint férjet keresni.

(Szerző következő írását pénteken olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ