(2)

András bácsi csak hallgatott, hallgatott. Néha-néha egy-egy sóhaj szakadt ki a torkából, és ezekben a sóhajokban a fájdalom őszinte lelke is szóhoz jutott. Közben Erzsi néni kivette a sifonból a Halál menyasszonyának járó kelengyét, a karosszékre tette, és megmutatta, hogy ez és az mire való. A vacsora elmaradt. András bácsi már magára húzta a paplant, amikor Erzsi néninek eszébe jutott a változás, de jobbnak tartotta kikerülni a figyelmeztetést. Lefekvés előtt a tükör elé állt, megfésülte a haját, hogy hulljon ki, ami nem odavaló. Most vette észre, hogy az arcbőre elvékonyodott, egy árnyalattal rezesebb lett, és valósággal fénylett, majdnem tükre volt az arcbőrének. Azt mondják, hogy ez a színváltozás is a betegség jele. Bevette a fájdalomcsillapítót, mert egyre tűrhetetlenebbek lettek a kínjai, és lefeküdt. Átölelte a férjét, és sírt, közben egyre szorosabban ölelte férje derekát. András bácsi egész teste együtt remegett a felesége hangos zokogásával. Sohasem hallott a sírni a feleségét. Megsimogatta a fejét, az arcát, és csókolgatta, csókolgatta, mint egy kicsi gyereket. Úgy aludtak el, összeölelkezve, mint valami fiatalok.

Gyönyörűség volt nézni. Lám, a Halál közelsége mennyire jobbá és szeretőbbé teszi az embereket! Talán ilyenkor mutatkozik meg leginkább, hogy milyennek is kellene lennünk egész életünkben. Még sötét volt, amikor fölébredtek. Először Erzsi néni szólalt meg:
– Valamit meg kell vallanom, András, mert nehéz a lelkem. Nem akarom magammal vinni a titkom, mert azt mondják, hogy az rossz szellemet szül. Emlékszel, úgy harmincéves lehettem, meglátogatott a Péter katonatársad, a legjobb barátod, az a szép, szálas legény, aki aztán még elég sokat járogatott hozzánk…. Hát én abba a Péterbe beleszerettem. Először a szememmel csaltalak meg, aztán egy-két alkalommal másként is. Tudtommal csak akkor voltam szerelmes. Legyen áldott az a néhány szép emlék. Aztán nemsokára Péter is megházasodott, és az emlékekkel maradtam. Én sem tudtam betartani a tízparancsolatot. Gondoltam, jobb, ha megmondom, és így a velem szemben elkövetett bűnöddel mindkét serpenyőbe egyforma súly esik, így egyensúlyba kerül a mérleg. Neked sem lesz lelkiismeret-furdalásod. Most már egy kicsit megkönnyebbültem, és egész jól érzem magam, és most már a pappal is kibékülhetnék. Tudod, a múltkor megsértettem, azt mondtam neki, hogy a falu hörcsöge. Arra kérlek, hogy kelj fel, és hívd ide!

Reggel nyolc felé járt az idő, amikor a református pap és András bácsi beléptek a házba. Erzsi néni az ágyon feküdt, feketébe öltözve, mozdulatlanul. Még az állát is fölkötötte. De a szeme nyitva volt. A jobb tenyere az állán pihent. Még melege volt az életnek, amikor a pap lehúzta a szempilláit. Egy rövid szertartásos beszéd után elmondta a miatyánkot. Azután megbeszélték a tennivalókat. A temetés szombat napra esett. Pompás, gazdag temetés volt. A tor egy igazi lukulluszi lakomához hasonlított. Még a mesékben is meg fogják említeni. Azóta is nagyobb tisztelet hallatszik az emberek köszönésében, ha András bácsival találkoznak, csak épp az a baj, hogy András bácsival nagyon ritkán találkozik az ember, mert amióta Erzsi néni elment, András bácsi begubózott, és azt se tudják a szomszédok, hogy él-e vagy ő is meghalt. Gondoltam, fölkeresem, hadd sózzam meg egy kicsit a magányát. Hát, uramisten, amikor kaput nyitott, mert Erzsi néni halála után a kaput mindig zárva tartotta, nem ismertem meg András bácsit! Olyan bozontos szakállat eresztett, mint egy zsidó rabbi. Csak egyszer láttam olyan rendetlenséget ezen a világon, gyermekkoromban, a marosugrai cigányseregben. Az ágya vetetlen volt, a ruhákat a székre, a ler ajtajára akasztotta, az asztalon mosatlan edények várakoztak, a kályhán, a kredencen a felfordulás ordibált, és mindenütt a rendetlenség üldögélt. Bizonyára csak a pokolban és Tamás András házában lehetett hasonló putri-képet látni. Legelőször a seprűt kellett megszólítanom. Hozzá is fogtunk a rendteremtéshez, miközben az öreg besomfordált a kamrába, ahonnan egy kancsó vörös bort hozott. De rám kiáltott, amikor meglátta, hogy miben sántikálok. Aztán megegyeztünk, hogy csak úgy fogadom el a pohár bort, hogyha megengedi a kezdeményezés végrehajtását. Akkor az asztalterítőt a földre rázta, és pimaszul fölkacagott.
– Jó, akkor te csak csináld a rendet, addig én megmosom a poharakat. Játékos öröm volt a sepregetés. Az öreg elhelyezkedett az asztalnál, kitöltött e a bort. Koccintottunk.
– Búsuljunk – mondta nyomatékosan.
– Mi történt? – faggattam egy kicsit félénken, mert nyomban megéreztem, hogy a kérdés nem elég óvatos, sőt meggondolatlan.
De azt már nem is sejtettem, hogy olajat öntöttem a tűzre, mert az öreg úgy fölugrott a székről, mint egy tizennyolc esztendős kamasz, és azt gondoltam, hogy menten hozzám veri a fölértékelt kancsót. Szerencsémre ehelyett egy olyan kacskaringós, tekervényes káromkodást hallhattam, mely a pokol tornácától épp a mennyország kapujáig ért. S még jó, hogy ott megtorpant. Elvörösödött, aztán lassan visszaereszkedett a székre, mely vészjóslóan recsegett, és ha jól hallottam, még jajgatott is. Akkor Tamás András újra töltött, de csak magának, és egyből kiürítette az araszos poharat.
– Ide figyelj, fiam – kezdte családias melegséggel -, hatvankilenc esztendős vagyok. Erzsivel együtt az életkedvem is elment. Most úgy lenne rendjén, hogy én is meghaljak. Föl is készültem a halálra. Még a koporsómat is megvettem. Megvettem és kipróbáltam. Elég kényelmes. Valamelyik nap egy kicsi párnát tettem a fejem alá, és elszundítottam benne. Soha olyan jól nem aludtam. Megnézheted. Bent van az első házban.
Kinyitott a az első szoba ajtaját, felkattintotta a villanyt, és a küszöbhöz húzta az ízlésesen faragott, virágokkal, székely módra díszített tölgyfakoporsót.
– Ilyen szép koporsót ritkán lát az ember. Kár a földbe tenni. Egymilliót adtam érte. Százezerért hozták haza. Összesen huszonkét havi nyugdíjam vitte el. Megüresedett a bukszám. Annyi maradt, hogy kifizessem a papot és a harangozót.

Körbejártam, megcsodáltam. Addig sohasem gondoltam arra, hogy a koporsó gyönyörérzetet válthat ki.
– Ezt magam is megvásárolnám, ha lenne annyi pénzem – majd viccesen hozzátettem – olyan szép, hogy szinte érdemes meghalni, ha már egy ilyen koporsója van az embernek.

(Folytatjuk)

Forrás: A fogasra akasztott gyermek. Történetek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely 2017