A sógorom és a sógornőm, azaz a férjem nővére és annak férje zenészek.
A férfi született operaénekes, basszus, gyönyörű hangja van, annak is tanult itthon, majd tíz évig Olaszországban.

A sógornőmet anyósom tanította zongorázni gyermekkorában, ő is zenei szakra ment az egyetemen, hivatása szerint zeneszerző, de sosem szerzett zenét.

Egyikük született tehetség, a másikuk szorgalmas, de az élet nem fair, ma mindketten óraadó tanárok énekből és zongorából. A férfi épp Amerikába repült a szerződését aláírni, mikor az ikertornyokat felrobbantották, a gépe visszafordult, több lehetőséget a sors nem adott neki.

Most hallgatok egy koreai fiút, úgy hívják, Cho Sang Jin. Az első koreai aki megnyerte a Chopin versenyt, ami afféle Nobel díj a zongoristák között, 4 évente egyszer rendezik meg. Többek között Martha Argerich is attól kezdve jegyzett zongoraművész, hogy ezt az elismerést megkapta.

Koreában rengetegen mennek profi komolyzenésznek, százezerből egy lesz világhírű, ahogy bárhol máshol a világon a művészek közül.

A nőknek viszonylag könnyű dolguk van ha az isteni szikra hiányzik, férjhez mennek és lassan abbamarad a karrier ami eleve létre sem jött volna, de ezt az anyaság jótékony köde eltakarja.

Egy sikertelen művész aki férfi, no az már nehezebb kenyér, de sejtésem szerint ez nem koreai sajátosság. A meghasonlás nem ritka, a megkeseredés sem, de többnyire átmeneti, túl szoktak lépni a saját árnyékukon.

Egy magyar zenész írta nekem üzenetben nemrég, hogy utálja az amatőröket. Azt hiszem értettem, hogy mire gondol.
Számára nem a kreatívok népes tábora az amatőr, hanem a középszer.
A művészet halála az, és igaza van, magam is úgy gondolom.
Ha valami képes megölni egy csodálatos zeneművet, az a középszer unalmas rutinja és nem az amatőrök bája.

A koreaiaknak hatalmas a zenei kultúrája, gyermekkoruktól kezdve énekelnek a családban, egymás közt, az óvodában, ez elkíséri őket egy életen át. Amit Európában japán kifejezéssel karaokkének neveznek, azt itt norebángnak hívják, szó szerint éneklésre való szoba a jelentése. Majd minden koreai rendszeres vendég ilyen helyeken, roppant kevés olyan ember van aki ne tudna egy átlagos nyugati énekverseny bármelyik jelöltjével versenyre kelni, sokkal inkább az a furcsa számukra, hogy mi többnyire nem énekelünk, nálunk az egy külön kaszt.

Ahhoz viszont, hogy itt valaki sikeres énekes, zenész legyen, nagyon kell tudni, mert hangszeren majd mindenki játszik és énekelni is tud, tehát nem akármilyen tömegből kell kiemelkedni.

A konfucionista fegyelem, amit az iskolában tanítanak nekik, nem engedi a hisztériás művészt létrejönni, a tehetség áldás és mint ilyen kiérdemelt előny, de mit sem ér szorgalom és alázat nélkül, ami viszont már a szabad akarat kérdéskörébe tartozik. Ha valaki az utóbbi kettővel nem rendelkezik, abból nem lesz soha igazán nagy művész.

Zenekarban játszani itt jól fizetett munka, fegyelmezett, profi zenészekkel, akik közül nagy ritkán kikerül egy kiváltképp tehetséges, hogy aztán a világhír szárnyra keljen vele.

Nagyon híres karmesterük még nincs, ahogy zeneszerző sem igen.
Ahhoz több idő, több generáció kell, nagyobb hatalom az énnek és kicsit több ego, mint ami ebben a társadalomban elfogadott.

A könnyűzene, a fim, a show itt ugyanannak a szakmának különböző része, melyek gyakran átfedésben vannak, az egyén tehetségétől függően.

Amerikai mintára szerveződik a business, sokat is fizet, kizsigereli az embert, olykor beleroppannak.

Érdekes azonban, hogy a koreai színészek, énekesek, ilyen, olyan sztárok nem lesznek csak úgy a levegőből, bizony a teljesítményt ebben a műfajban is le kell tenni az asztalra, bugyi kollekció okán itt még senki sem került a tévébe.

Több talk show is van, amelyik kimondottan híres emberek magánéleti problémáival foglalkozik.

Nem titkolják, hogy isznak, nyugtatókat, altatót szednek, plasztikai beavatkozásokat végeztetnek magukon és bizony sokan magányosak.

Segítenek egymásnak.

Ha épp egy sztár van bajban, akkor neki, ez egy ilyen nép.

Kibeszélik, kezelik, leszoktatják, a rajongók pedig megvárják.

Persze közülük is van aki előbb lesz öngyilkos, mint a segítség odaérne, de általában elmondható, hogy rendkívül egészséges mentalitással kezelik a sztárságot.

A koreaiak nagyon szeretnek messziről rajongani, annál kevésbé szívesen házasodnak celebekkel.

Más a cirkusz és megint más az a sok hétfő reggel, tudják jól.

A szórakoztatóipar kihagyhatatlan része az úgynevezett „Kdrama”, ami nem kimondottan fantáziadús elnevezése a koreai gyártású szappanoperáknak.

Kezdetben a belföldi háziasszonyok napközbeni szórakoztatását szolgálta, de ahogy már azt említettem, létezik itt az a bizonyos teljesítménykényszer még a pizzafutároknál is, miért pont a sorozatok esetében ne lenne? Azaz ha már csinálják, akkor azt igyekeznek a maximumon tenni.

Eleinte amatőrök fordították angolra és töltötték fel a netre ezeket a filmeket, a nemzetközi hírnév Amerikában vált visszafordíthatatlanná.

Mára már a világ jelentősebb része koreai szappanoperákkal teremti meg magának az élet elviseléséhez szükséges illúziót, itt pedig hatalmas iparrá nőtte ki magát a direkt külföldre szánt sorozatok készítése.

Addiktív dolog ez, mert a kontrollálatlan rajongás nem ritka dolog.

A koreaiak ezt is okosan akadályozzák meg, a gyakorlatiasság egészen sajátos módon keveredik bennük az érzelmességgel.

Készítenek egy sorozatot, tegyük fel, hogy remekül sikerül és másik ötven millóval együtt még én is megnézem, ami egészen kivételes eset.

Kibeszéljük és szerelmesek vagyunk mi is újra, aztán csalódunk a következő részben a főhőssel együtt, pont akkor rendelünk grillcsirkét és sört amikor ők is a tévében, ezt a kereskedők nagyon szokták szeretni, aztán vége és marad valami üresség, jó lenne azt az idealizált világot ismét látni, de nem.

Jön egy paródia, a szuper sikeres sorozat paródiája, amely aztán ad nekünk és megint csak mindannyian kinevetjük egymást és magunkat, elejét véve így az önámításnak.

A művészet ezer és egyféleképp fejezi ki magát itt is. A hagyományos, aprólékos és szimbólumokkal dolgozó iparművészettől kezdve a képzőművészet, a zene, a szépművészet eszközein át a legmodernebb digitális alkotásokig.

Roppant kreatív, szenvedélyes, érzékeny emberek élnek a világ ezen szegletében.

A maga módján mindenki igyekszik megtalálni a lehetőséget, hogy a konvenciók fogságán túl megmutathassa magát, a született tehetségek egy része itt is világhírűvé lesz, egy másik része soha.

Mint említettem, az élet nem fair, itt sem az.

(Szerző következő írását jövő kedden olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ