(3)

András bácsi visszahúzta a koporsót a helyére, lekattintotta a villanyt, visszaültünk az asztalhoz, és újra töltött. Ő az örök életet éltetve, én a viszontlátás reményében ürítettem ki a búcsúpoharat.
Ha jól emlékszem, ez a különös bemutatás, bemutatkozás kilencvenöt őszén volt. Majd a következő év nyarán, július első szombatján újra bekopogtattam András bácsihoz. A ház szokatlan rendje és András bácsi borotvált, visszatért mosolya fogadott.
– Biztos, megijedt tőle, és kikerülte – fogalmaztam meg a belső gondolatom.
– Nem jön ide, mert fél a koporsótól – suttogtam alig hallhatóan.
Jó füle volt, mert meghallotta.
– Ki fél?
– Hát a Halál.
– Ha a koporsótól fél, akkor van mitől félnie.
– Nem értem…
– Foglalj helyet, és nyomban megérted!

Jött a bor, jöttek a poharak. Koccintottunk. Fenékig itta. Én csak nyalakodtam. Újra töltött, nekem is pótolt, és megeredt a nyelve.
– A tavaly, késő ősszel meghalt a negyedik szomszédom, itt az Alszegen, az öreg Máthé. Jeges eső hullott, korcsolyapálya volt az országút, és senki sem vállalkozott arra, hogy koporsót hozzon a városból. Megtudták, hogy az én koporsóm már két éve strázsál, és eljöttek hozzám, hogy kölcsönkérjék. Nehéz helyzetben voltam. Egy darabig szólni sem tudtam. Akkorát nyeltem, hogy az ádámcsutkám a köldökömig szaladt. Belém költözött a hideg. Úgy dideregtem, mint édesapám a szibériai hadifogságban. De nem örököltem az ő fantáziáját. Egyszer azt mondta, nyugodjék békében, olyan hideg volt, hogy a hangja megfagyott, és tavaszi időlágyuláskor egyszer csak hallja, hogy amit a télen mondott, kiengedett, és ugyanazt hallotta, amit a télen mondott. Igen, hallotta a megfagyott és megolvadt téli hangját. Hehehe!… Volt fantáziája az öregnek. Na, ebből a fantáziából, amikor a koporsómat kölcsönkérték, egy picurka sem került elő. Megbénult az eszem. Talán a szívem se vert. Rosszul lettem. Hozták a vizet. Dörzsölték a nyakam, a halántékomat, a csuklómat. Lassan helyrebiccentem. Aztán még tetettem is egy kicsit magam, hogy gondolkodási időt nyerhessek, mert hát ki hallott olyant, hogy kölcsönkérjék valakinek a saját koporsóját. Mérlegeltem: ha odaadom, pont egy ilyen csudás, kényelmes koporsót nem kapok helyébe. Jobb lesz, ha kifizetik. Valamicskével, úgy kétszázezerrel kértem többet, mint amennyit adtam érte. Úgy gondolkodtam, mint egy kereskedő. Hehehe!… A pénzhígulás, az utánajárás és az, hogy nyilvántartásba vette a lelkem, megnövelték az értékét. Nincs igazam? Sokallták, de kifizették. Egy félóra sem telt el a vásár megkötése után, jön a gyászoló asszonyság, és jajgat és könyörög, hogy adjam oda jó pénzért vagy kölcsön a halotti ruhámat is. Szabadkoztam, érveltem, és hiába mondtam, hogy a szegény Máthé kicsi ember, én meg hosszú vagyok, nem fog pászolni neki az én gúnyám. De ő csak könyörgött, azt mondta, hogy nem számít az a növésbeli különbség, mert ha kell, nyakáig húzzák a nadrágot, és úgy elrendezik, hogy nem fog az a különbség látszani. Nem volt mit tennem… Megkértem az árát, benne volt a nyereség is, és még az útiköltséget és az utánajárást is kifizettettem, mert az új ruháért el kellett mennem Brassóba. Megnyugtattam, hogy nagyon olcsón adtam, hiszen azt a drága időtöltést és a megfizethetetlen fáradságot nem is számított am bele a ruha árába. .. Akkor született meg egy kereskedőnek való ötletem. Mi lenne, ha több koporsót vásárolnék? A padlás nagy, az egerek vették bérbe, és az első szobát nem használom, még a levegő sem szereti. Elférnek… Aztán az emberek elég rendszeresen haldokolnak. Nem romlik meg az áru…
Ekkor András bácsi kinyitotta az első szoba ajtaját, fölkattintotta a villanyt. Hat koporsó állt egymás mellett.
– Az enyém fönt van a padláson, immár biztonságban – bővítette mosolygó monológját az öreg, és még néhányan ugyancsak ott várakoznak. Koporsóügynök lettem. Nem rossz üzlet. Már egészen megtelt a bukszám, még házvezető asszonyt is fogadtam. Igaz, inkább csak a seprűt vezeti. Felmondok neki, mert kiszemeltem egy jobbat.
Amióta ennek a változásnak fül- és szemtanúja voltam, egy újabb esztendő sietett el az életünkből. Emlékszem, szeptember vége lehetett, mert már javában potyogott a dió a magam ültette fáról, amikor egy hihetetlen hír futott végig a falun: Tamás András megnősült, feleségül vette a huszonnyolc évvel fiatalabb B. Amálit, a bejáró asszonyát. A mosoly egyből hahotává cseperedett, amikor ezt a szenzációt a fülembe dugták. Jól mondtam: dugták, mert amikor meghallottam, valami olyant éreztem, mint amikor az embernek a füle bedugul. El is kezdtem a kisujjammal reszketősdit játszani benne, ám eredménytelenül.
– De ez még semmi! – pótolta ki közös ismerősünk a nagyobb meglepetést. – Amáli terhes. Gyerekük lesz.
Ez a hír úgy megváltoztatta a körülöttem szenvedő világot, hogy elkerültem azt a sunyi utcát, amelyikben András bácsi házát épp akkor csinosította, festegette az egyik kőműves.

(Befejezése következik)

Forrás: A fogasra akasztott gyermek. Történetek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely 2017