Izabellát mindenki Izukának hívta a faluban. Takarékos székely menyecske volt. Az ősei törvényei szerint élt. A húgát korán veszítette el. Rákos volt, az orvosok kivizsgálták, megállapították, mennyit és mit várhat az élettől. Neki nem mondták, de megtudta, s hívta nővérét:
– Izuka figyelj rám, nem tudom mi lesz velem, de ígérd meg, hogy bármi is történjék, Rolandot felneveled. Mást nem kérek, végrendeletemben megírtam, hogy minden a tiéd és a Rolié.
– Igérem, de nehogy valami hülyeséget tégy…
Nem így történt, a hugica öngyilkos lett. Izuka felnevelte Rolandot, a faluban, a városban ahol a középiskolát végezte és a fővárosban, ahol egyetemi diplomát szerzett. Most nála vendég, nem a túlzsúfolt, büdös városban, hanem a Roli nyaralójában, egy modernizált egyszerű falusi házban, 15 kilométerre a fertőtől. Negyedóra kocsival, a keresztfia ennyi idő alatt érkezett haza, minden nap. A faluban mindenki megkedvelte, megszerette Izukát, átjártak egymáshoz egy pohár ecetért, olajért, egy-két szelet kenyérért. Meg egy-két pletyóért. Izukát minden a székely otthonára emlékeztette, körbejárta a falut, elment a „Bótba”, aztán haza, kapált, gyomlált, ültetett, majd főzött, zsírban, a kertből hozott zöldségekkel, az elvágott nyakú tyúkból. A becsomagolt, fagyasztott kajákat nem szerette, megvetette.  Az életmódja is a székelyföldi hétköznapjaira hasonlítottak. Tyúkokkal kelt, feküdt, a kaját úgy készítette meg, ahogy Roland imádta, együtt ettek, előtte egy-egy pohár köményes, ha Rolinak nem volt több dolga a városban, és utána egy fröccs, vagy sör. Egy kikötése volt a keresztfiának, egy üzenőfüzet, s kicsi üzenőfüzetbe, ahova annyit kellett beírnia, hogy a bótban vagyok, Katicánál pletyózunk… Nem ellenőrzés volt, csak Roland tudni akarta amikor hazajött, hol a keresztanyja. Csak ő volt már neki, miután a Keresztapja, s az egyszülött unokaöccse autóbalesetben meghalt. Ez többször került terítékre, s a Keresztmama egyre inkább céltalannak érezte életét, kilátástalannak a jövőt. Ilyenkor a köményes és a bor is sokat apadt. Ezt tette szóvá Roli és kiöntötte a bort a ház előtt, mondván, hogy nem erre van szükség, hanem arra, hogy minél tovább legyenek együtt, s a földhöz vágta a korsót, s mint még soha,”jó éjszakát” nélkül elment lefeküdni.
Másnap olvashatta az üzenetet: „ Elmentem..”
Roland kereste Izukát, végigjárta a falut, senki nem tudott semmit róla. Lemnet a Folyó faluvégi szigetére, az utolsó esély, Izuka ritkán járt ide, mert székelyföldön olyan kicsi hegyi patakok voltak, hogy ha hason feküdtél bennük, akkor sem fulladtál meg, így nem tanult meg úszni, félt is a mély víztől. A szigetnél egy kisebb tömeg nézett, mutogatva a túlsó partra, egy test volt fennakadva a bozót szélén. A barátja, a doki, válaszolt a kérdésére:
– Itt senki nem megy utána, a folyóparti falvak törvénye, ha hullát húzol ki a vízből, te is vízbe fúlsz. Izukát keresed? Ő is lehet, menyj.
Roland a vízilabda csapatban szélső volt, egyetlem egy bedobott labdáért sem húzott úgy, mint most. Tényleg a keresztanyja volt, hátára feküdt, a mellére tette, kiemelve fejét a vízből, s közben mondta:
„ Ne halj meg, most még ne.”
A doki megtapogatta:
– Te, egy vékony pulzusa van még, állj félre.
A mellmasszázs után szájon át lélegeztetés következett.
A fél falu nézte, szótlanul, amíg Roli el nem üvöltötte magát:
– Tűnjetek az édes francba, a folyóparti törvényeitekkel, ha hamarabb utána mentek, kihúzzátok, lehet életben marad.
Izuka elkezdett köhögni, kinyitotta a szemét, Rolandra nézett:
– Ne haragudj, a szép piros veder kicsúszott a kezemből, a víz elvitte. Utána kaptam, de hiába, a víz csak vitte, s utána engem is.