(Kultikus sci-fi regény)*

5 Mrd 1

Ma hajnalban landoltunk az É–2 bolygón. Még aludtam, amikor Egyeske gyöngéden megrázott.
– Talpra, barátom, lakott bolygóhoz érkeztünk.

– Na ne viccelj! – fordultam a másik oldalamra, aztán eszembe jutott, hogy Egyeske sohasem szokott viccelni.
Erre kinyitottam a bal, majd jobb szemem is, de be is csuktam rögtön. Vakító, furcsa fény áradt a kabinba.
– Hol vagyunk?
– Az É-2 bolygón, Krisztián barátom.

– Melyik galaxisban?
– A Tejútrendszerben.
– Mondj róla néhány jellemző adatot! De csak röviden, röviden.
– Tömege: 5 977 000 000 000 000 000 000 t. Halmazállapota részben szilárd, részben magmás, metamorf és üledékes kőzetekből épül fel. A kéreg vastagsága átlagosan 30–40, a köpenyé 3300 km. Anyagukat vasban és magnéziumban gazdag szilikátok alkotják – sorolta monotonon Egyeske, ahogy a robotok szoktak beszélni.
– Oké, elég, elég! – pislogtam még mindig bódultan. – Inkább azt fújd el, tartalmaz-e levegőt, továbbá van-e rajta víz és emberi fogyasztásra alkalmas táplálék!
Az igazat megvallva sohasem érdekelt a csillagászat, fizika, vegytan stb., és persze nem is értettem hozzájuk. Ehhez ott voltak a robotok, mint például Egyeske, akit éppen effélékre programoztak.
– Pozitív.
– Tessék? – szökött ki az álom egyből a szememből.
Nem csoda, hiszen pontosan ilyen bolygóról álmodtunk immár… Mióta is? 5 milliárd esztendeje, anélkül, hogy egyszer is a Földhöz hasonló bolygóra bukkanjunk. Pedig azóta hej de sok helyen megfordult a Terra 144, illetve annak több millió éves változata. Sikertelenül. A Tejúton túl, valamelyik más galaxisban talán még lehetett volna esélyünk. Sajna ahhoz még nem fejlődött kellő mértékben a technikánk, és, hát igen, az a bizonyos féregjárat is délibábnak bizonyult. Féregjárat, csillagkapu nincs, vagy ha mégis létezne, a mi teknőnk már biztosan nem csúszik át semmiféle lyukacskán – adtuk fel a reményt, miszerint valaha is kibújhatunk a bolygó zsidó szerepből. Különösen én, amikor egy rejtélyes kór következtében rakétánk teljes legénysége a másvilágra katapultált. Így maradtam egyedül, ami persze nem a legkellemesebb állapot, de hát az ember lassan ezt is megszokja. Főként, ha rendelkezésünkre áll néhány mindentudó robot is, akik ugyan nem pótolják, de elviselhetőbbé teszik a homo sapiens hiányát. Most azonban úgy tűnik, istenem, bár így lenne, hogy odisszeánk végére érkeztünk.
– Nem tévedsz?
– Negatív. Persze megkérdezhetsz másokat is, például a fedélzeti komputert.
– Átlagos hőmérséklet?
– Egységesen 25 C .
– Az egész bolygó felszínén?
– Pozitív.
– Hát ez meg hogy lehet?
– Nem tudom.
– Te sem? Ez új. És emberek? Élnek-e itt is hozzám hasonló fazonok?
– Pozitív.
Most már nemcsak felébredtem, ki is ugortam az ágyamból.
– Akkor bingó – ősmagyar stílusban. Ugorjunk egy dzsipbe pár társaddal, és derítsük fel a terepet!
A szót tett követte, és nemsokára dobogó szívvel döcögtünk árkon-bokron keresztül.

(*Folytatjuk – A következő részek mindig vasárnap olvashatók)

Forrás: A 3. Antikrisztus. Kecskemét, 2017