Eugenia S. Lee: Nehéz idők könnyű lehelete
Furcsa egy szabadnap volt ez a mai.
Anyósomat ma a lánya őrzi a kórházban, úgy terveztük, kirándulunk egyet, igazán ránk fért.
Reggel azonban jött a hír, férjem kedves barátjának édesapja meghalt, temetésre kellett mennünk, azaz inkább ravatalt mondanék, mert itt 3 napig fogadják a részvétnyilvánítók népes táborát, majd többnyire szűkebb családi körben történik a temetés, manapság a hamvasztás.
Annál a családnál a mai volt a második nap, ilyentájt mennek a távolabbi rokonok és a barátok is.
Egészen messze utaztunk, Puja városba, ami valamikor Pekcse királyság fővárosa volt, jelenlegi állapota ezt nem tükrözi.
Apósom öreg terepjárójával mentünk, már a légkondi sem működik benne, így aztán az autópálya helyett falvak közötti apró utakon haladtunk lehúzott ablakokkal.
Szárazság van, negyven éve nem volt ekkora.
A rizst mesterségesen tartják vízben, a parasztok locsolnak, a folyók, tavak sosem látott mértékben apadnak.
Nagyon meleg van, de azért ez mégiscsak egy tengeri félsziget, a páratartalom még így is magas, él és virul minden, de már jönni kéne a monszunnak, hogy kitombolja magát a nyári növekedés, ám a legközelebbi felhők is Japántól délre találhatók csak.
Egyelőre ugrásra készen várakoznak a földek, a kertek, csak a korán érő édes gyümölcsök teremnek már.
Az oldalt felnyitott fóliasátrak roskadoznak a koktélparadicsomoktól, az alapvető élelmiszerek közé sorolt paprika is köszöni szépen jól van, ő amúgy is inkább a szárazat szereti.
Amerre csak mentünk, dolgos gazdák a földeken, a pagodatetős pihenőkben nagypapák és nagymamák múlatták az időt, még eperfa ültetvényt is láttunk, aminek apropóján elmeséltem a férjemnek, hogy anyai nagynénémnél ettől a kacsák, libák rendre berúgtak, egészen komikus látványt nyújtva ezzel.
Itt könnyűszerkezetes rácsok közé vannak a fák fogatva, gondosan metszik őket, vélhetőleg felhasználják a gyümölcsét, de nem tudom mire, én még sosem láttam faepret a boltban.
Egy poros kis üzletben jégbehűtött rizs üdítőt vettünk, ami nyári ital, főtt, ízesített édes rizsből készül, fel kell rázni, különben a rizsszemek az alján maradnak és anélkül nem teljes az élvezet.
A szelídgesztenyék virágoznak, sárgás fürtökben lóg rajtuk a mézédes gesztenye ígérete, csodaszép.
A barát hálás volt, hogy nehéz időben elmentünk hozzá, az özvegyen maradt nagymama külön megköszönte.
Az ott nagyon vidék, nem hiszem, hogy túl sok külföldi járna a helyi temetésekre, jól esett nekik hogy mentünk, az talán különösen, hogy együtt.
Majd mi is így fogjuk érezni ha ők jönnek, ez a nép egy nagy család, a dolgok jelentős része a kölcsönösség elvén működik.
Ott ebédeltünk, ez így szokás, de nem maradtunk túl soká, az illem szerint nem túl közeli hozzátartozók hamarabb elmennek.
Visszafelé megint más utat leltünk, rendszeresen megbolondítva ezzel a navigációs rendszert, az mindenáron autópályára akart terelni bennünket.
Fenséges hegyek kéklő párájában haladva kerestük a csúcsot. Ott kiszálltunk, gyönyörködtünk egy keveset, megállapítottuk, hogy csalán továbbra sincs ebben az országban, pedig egészen hasonló növényt találtunk, de nem csípett, következésképp nem csalán.
Távolabbra nézve a kék és még annál is kékebb hegyvonulatokon pihentettük betontengerben fáradt szemeinket, sétáltunk az arany folyó partján, a lemenőben lévő nap megcsillant a félig-meddig kiszáradt folyóban, kellemesen hűvös volt az esti szél, vadvirágok, édesvíz illatát hozta magával és én meglepődtem.
Vad, sziklás tengerpartokhoz szoktam, sós, erős szélhez és görcsös törzsű fenyőerdőkhöz bambusszal és persze örök szerelmemhez, az óceánhoz, végtelen nyíltságával, önnön kicsinységem tudatát ébresztve bennem.
Ez a mai nap mégis másról szólt. Szelídebb volt, kevésbé érdes, s bár benne volt élet és halál, mint manapság minden napunkban, az érintése lágy volt, simogató.
(Szerző következő írását pénteken olvashatják)
Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás
Pusztai Péter rajza
2017. július 4. 07:24
Szinte várom ezeket a szelíd, de mély tartalmú naplójegyzeteket,
olyan írások, amelyek az emberben a jót és a szépet erősítik.
Fenséges nyugalommal árasztanak el.
Köszönet.
2017. július 4. 09:41
Milyen közérthetően természetesek ezek a jegyzetek: összemosnak nyelvet, bőrszínt, évszázados szokásokat. Csak az ember bukik föl bennük egyre makacsabbul a maga esendőségeivel és szépre vágyódásával. Már-már örök rettegéseink tárgyával – a halállal – is lassan összebékítenek.
Igaza van Mártonnak: nyugalommal töltenek el ebben az ide-oda kapkodó világban.
2017. július 4. 14:17
Nagyon szépen köszönöm!