Élt egy költő itt Koreában, a neve Ko Un volt. A legnagyobbak egyikeként tartják számon.

Olvasgatom a verseit eredetiben, közben azon gondolkozom, vajon ki merné vállalni, hogy lefordítja őket bármelyik másik nyelvre, amely mögött nem az ittenihez egészen hasonló kultúra rejtezik.

Gondoltam talán magyarra lehetne, de nem…pedig mindkét nyelv tele olyan nüansznyi finomságokkal, amelyek alapján még működhetne is a dolog, amiért mégsem, az a buddhista szemlélődés és a zsidó-keresztény kultúrkör aktivitása közötti különbség. A mögöttes tartalom azonosságának hiánya teszi lehetetlenné a direkt fordítást.

Elképzelhető, hogy találnék szavakat, megkérném költő ismerősömet adjon hozzá ritmust, de a tartalmat a szavak és a ritmus önmagában nem adja vissza. A hangulat, az egyszerű tőmondatokban rejlő mögöttes tartalom érzékelhetetlen, s így, ha Ko Un kap is majd posztumusz Nobel díjat egyszer, vélhetőleg a világnyelveken olvasók nem értik majd az okát.

Mivel Korea manapság divatos hely lett, sok olyan televízió program van, melyet feltesznek az internetre és angol, illetve spanyol nyelven feliratozzák ezeket. Spanyolban nem vagyok otthon, így arról nem tudok véleményt mondani, de az angol feliratozás kritikán aluli és ez nem azért van, mert a fordítók nem beszélnék tökéletesen mindkét nyelvet.

Egyszerűen nincs megfeleltetési lehetőség.

Tegyük fel, hogy azt szeretném kifejezni, simogatóan kellemes, hűvös érintés íze van egy ételnek. Ez koreaiul egyetlen szó, úgy mondják, „sívanhádá”.
Ugyanígy sívanhádá a nyári forróságban feltámadt hűvös tengeri szellő, a hirtelen lelt árnyék, de az az érzés is, ha jól beolvasok valakinek, akinek már régóta kellett volna.

És ez csak egy szó a millióból amit elmagyarázni lehet, lefordítani nem.

Ko Un egy versében azt írja: Az a virág/ lefelé menet láttam/ felfelé menet nem látszott/.

Ezért fog Nobel díjat kapni, és megérdemli majd, mert ebben a pár sorban minden benne van, amit az ember életéről el lehet mondani, csak épp érteni kell, kéne. Persze lehet, talán. Sok magyarázattal, itt leélt fél élettel, buddhista világnézet birtokában. Vajon hány embernek ér meg ennyi fáradtságot?

Gyönyörű dalok birtokosa ez a nép, az arirangot talán mindenki hallotta már, de vajon mit kezd a nyugati ember a „hán 5oo nyan-nal” amiben arról van szó, hogy éljünk e ötszáz évig, illetve a hán az magát a koreai népet is jelenti, ahogy azt is, hogy szomorúság, és az 5oo évnek is komoly történelmi vonatkozásai vannak. Megmagyarázható, ám lefordíthatatlan ismét csak.

Vagy az a népdal amiben egyetlen mondat ismétlődik, hogy „nővérem, éljünk a folyó parton, ott jó élni”, miért sír minden koreai, mikor ezt meghallja? Esetleg azok, amelyeket pánszorinak hívnak, azaz régi taoista bölcsességeket mondanak énekelve, kántálva, esetleg csak hangokat adnak ki és az maga a dal. A szavakat itt amúgy sem tartják nagyra.

Szűrők vagyunk.

Belénk égett gyermekkorunk, soha nem múlik el, soha nem látjuk máshogyan a dolgokat, mint azon a filteren keresztül amiben felnőttünk.

Mindannyian kútban élő békák vagyunk akiknek akkora a világa amennyit a káva enged látni, de ha mást nem is, azt a kutat talán lehet és talán érdemes is kiszélesíteni, magunk válunk többé általa azt remélem.

Következésképp magyarázok, leírom, elmesélem mi, hogyan értendő itt.

Nincs ebben semmi önzetlen. Ha csak egyetlen ember kávája szélesebb lesz, mert felkeltem az érdeklődését, már megérte, az enyém is tágul általa.

(Szerző következő írását szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ