„Amikor /Lyka Károly/ a múlt /XIX./ század végén a műkritikusi pályára lépett, a magyar művészet viharos forradalmának lehetett tanúja – írja felvezetőjében Lukácsy Sándor. – Nagybánya, a híres festőtelep, új fejezetet nyitott a hazai művészet történetében. E fejezetet ma már mindenki klasszikus fénykornak tartja, de akkor az új festői látásmódnak értetlenséggel kellett megküzdenie. Lyka Károly a kigúnyolt új irányzat mellé állt, és rendületlenül hirdette, magyarázta igazát… Művészettörténeti munkáiban ő maga volt az újító. (…)
Ifjúkorában újságírói munkát végzett, tárcákat, riportokat írt. Hírlaptudósítói minőségben került el Torinóba, Kossuth halálos ágyához. Kiváló írók sereglettek oda: Eötvös Károly, Bródy Sándor; az akkor még névtelen fiatalember tollának velük kellett – és sikerült – megmérkőznie. A szomorú torinói látogatás kitörölhetetlen emlékéről több mint fél évszad múltán, 1949-ben számolt be Lyka Károly…”

Mint fiatal legényke, Rómában éltem művészettörténelmi tanulmányaimnak. Ezt a hasznos fényűzést a Pesti Napló tette lehetővé, amely heti egy-egy tárcacikket kívánt tőlem itáliai élményeimről. Egy este, 1894. március 7-én Réti István festő barátommal szállásomra térve, nagy meglepetés ért: két sürgős táviratot lobogtatott felénk gazdánk, mind a kettőt a Pesti Napló küldte. Az egyik utalvány volt pár száz líráról. Nem értettem, miért ez a sürgősség. A másik megadta a magyarázatot: arra kért a szerkesztőm, hogy azonnal utazzam Torinóba, Kossuth Lajos haldoklik, állapotáról két óránként küldjék táviratot.
Kossuth haldoklik! – mind a kettőnkben elállt a lélegzet.
De nem volt idő sem eszmélődésre, sem ruhaváltásra, sem vacsorára; éppen hogy elértem a torinói expressz vonatot. Hirtelenül megszólalt mellettem hű kísérőm, Réti:
– Én is jövök.
Gyűrötten, a sok alagúttól kormosan s főképp poggyász nélkül egy torinói szálló sem akart minket befogadni. Nagynehezen jutottunk tető alá, s egy óra múlva már a Kormányzó elnök lakásán kopogtattam.
Aulich fogadott, a Kormányzó dereshajú, kissé ügyefogyott, de szívélyes titkára. Éppen ott volt Basso doktor urológus, a háziorvos, és rendkívül súlyosnak mondta betege állapotát. Bemutatott a Kormányzó nővérének, Ruttkayné Kossuth Lujzának. Az ebédlő tompa világításában a nagyasszony sápadt arca, fekete ruhája, mozdulatlan tartása úgy hatott rám, mintha egy darabja lett volna egy komor történeti képnek. Ilyennek festette egykor Madarász Viktor Zrínyi Ilonát.
Még aznap találkoztam itt néhány világlap római tudósítójával, a Times, a New York Herald, a Temps, a Kölnische Zeitung, a Neue Freie Presse római szerkesztőivel. Torino most fontosabb lett nekik, mint Róma. Mintha a nagyvilág szeme most egyszerre egy egyszerű torinói bérház felé fordult volna.
Másnap, harmadnap e ház táján már több magyar szót lehetett hallani, mint olaszt. Egymásután jöttek a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselői, jött Bródy Sándor, Rákosi Viktor s még egy sor hírlapíró.
A frissen ideérkezett pesti hírlapíróktól megtudtam, mekkora politikai zavart okozott otthon a közeledő katasztrófa híre. A torinói remete még haldoklásának napjaiban is eleven hatóerőnek bizonyult, bár már napok óta eszméletlenül feküdt ágyában.
Gazdátlan hírek kezdtek szárnyra kapni a kis magyar kolóniában, a Dilei-vendéglő különszobájában, ahol együtt ebédeltünk; ez is, az is hallott valamit a bécsi udvar terveiről, a hadsereg vezérkarának titkos szándékairól, sőt összeesküvésekről is. Miért? hogyan? – senki sem tudta. Nyomasztóvá tette ezt a légkört a függetlenségi képviselők súgása-bugása, amely azonnal megszűnt, mihelyt valamelyikünk hozzájuk közeledett. Nem tudtuk mire vélni ezt a nagy titkolózást. Csak nagykésőn tudtuk meg, hogy valamiféle tervük van a Kormányzó egyik fiával, Ferenccel.
Vele is megösmerkedtem. Mikor megtudta, hogy a művészet vágya tart engem Rómában, rögtön bevezetett engem atyja dolgozószobájába, nagy könyvespolcok közé. De alig nézhettem körül, mert azonnal odaállított engem egy sor festmény és apró szobor elé: nézzem meg jól, ezek mind az ő sajátkezű alkotásai, mert ő nemcsak mérnök, hanem művész is. Zavarba jöttem e műkedvelő munkák láttára, s alig tudtam valamit hápogni. Azóta lehetőleg kerültem; sohasem szerettem a nagyképű, önmagukkal telt embereket.
Tizenkét hosszú és izgalmas napon éjfélig tartott a hírszolgálat. S megesett néhányszor, hogy Basso doktor bizalmasan értésemre adta, hogy még ma éjjel beállhat a katasztrófa. Ilyenkor kocsiban szundikálva töltöttem az éjszakát a Kossuth-ház előtt, a házmestert leborravalóztam, hogy riasszon föl, ha szükségét látja. A sok éjszakázás alaposan összetört, pedig még csak huszonöt éves voltam.
Nagypénteken Rétivel és Bródyval leverten indultunk a Kossuth-ház felé. A betegszoba mellett az ebédlő nagy kerek asztala köré telepedtünk egy tucatnyian. A zöldernyős lámpa bágyadt fénye mellett izgatottan vártuk az orvos jelentését. Mindenki hallgatott, csak Eötvös Károly magyarázgatta a már élőhalottnak látszó Ruttkaynénak a tüdőgyulladás különböző fajait. Egyszerre kinyílt a betegszoba ajtaja, de nem az orvos jött ki, hanem Aulich, az öreg titkár. Megállt a küszöbön, s elcsukló hangon csak annyit tudott mondani: meghalt.
A dermedt csöndben csak Ruttkayné zokogása hallatszott.
Nem volt köztünk egy sem, aki ne érezte volna, hogy most zárult le történelmünknek egy nagy fejezete. A lépcsőn lehaladva valaki halkan kérdezte: mi lesz most?
Senki sem válaszolt.
Réti engedélyt kapott, hogy lerajzolhassa a Kormányzó elnököt a halottas ágyon. Aztán jöttek a balzsamozást végző orvosok.
Kossuth ravatalát a protestáns templom közepén helyezték el, de a koszorúk óriási tömege miatt alig lehetett közelébe férni. Egyre érkeztek a hazai küldöttségek, és zsúfolásig megtöltötték a nem nagy templomot. De jött igen sok olasz is: a „generálé”-t egész Piemont tisztelte. Ha valahol, úgy itt tudták, mit tesz a szabadságért küzdeni.
Egy magyar lelkész mondta a búcsúztatót a templom gyér világítása mellett. Igen sokan térdre borultak, és hangosan zokogtak, nemcsak a bennlévők, hanem a künnrekedtek is. A megilletődés átáradt az utca járókelőire is.
Kossuth Lajos holttestét különvonat vitte haza Magyarországba; ennek én is utasa lettem. A sok kitérés miatt csak éjfélkor érkeztünk Milánóba, ennek néptelen pályaudvarán nem volt semmi világítás. A félhomályban mégis észre lehetett venni egy csoport cilinderes férfiút, akik hatalmas babérkoszorúval közeledtek vonatunkhoz. Milánói szabadkőművesek voltak, akik néma tisztelgéssel búcsúztatták nagy társukat.
Hajnalban már kinn járt vonatunk a lombardiai síkságon. És ettől fogva diadalmenetté változott a holt Kormányzó útja. Mert minden olasz állomáson, a legkisebben is, vörösinges vén garibaldisták sorakoztak, néhol csak néhányan, néhol sokan, ahányan éppen megmaradtak az olasz szabadságharcból. Vonatunk közeledtekor megharsant a kürtjük, feszes állásban tisztelegtek, s meghajtották rongyos zászlójukat Kossuth Lajos koporsója előtt. Nem parancsszóra jöttek: szívük hajtotta az utolsó tiszteletadásra.
Egyszer hirtelen fékezéssel megállt vonatunk a puszta vetésföldek közt. Állomásnak semmi nyoma. Mi történhetett? „Tilos” jelzőtábla állta utunkat, a közeli bakterház őre helyezte oda. Jó negyedórát vesztegeltünk így. A távolban, a nap fényében egy másik sínpár csillogott, amely keresztezte a mienket. Egyszeribe rövid vonat robogott azon dél felé. Ferenc Józsefet vitte Abbáziába, ahol tanácskozása volt a hármas szövetség fejedelmeivel.
Szinte szimbolikus találkozása a bécsi császárnak Magyarország holt Kormányzó elnökével. Még egyszer, utoljára útját állta Kossuth Lajosnak.
Végre Csáktornyán elértük a határt. Lobogók lengése, térdelő magyarok tömege közt érkezett hazájába Kossuth Lajos.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16): Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén