(Kultikus sci-fi regény)

Micsoda pusztaság! Egy-két fán, bokron kívül egyetlen élőlényt, települést sem észleltünk. És ez a csend! Szavamra, szinte a szívem dobogását is hallottam.
– Biztos, hogy lakott bolygó ez az É-2?
– Kettes – fordult Egyeske a 2-es számot viselő robothoz –, lakott bolygó az É-2?
– Pozitív.
– 125-ös, fogsz-e még életjeleket a bolygóról?
– Pozitív.
– Pozitív, negatív. Nem mondanátok már egyszer igent vagy nemet is? Most már csak arra lennék kíváncsi, hol ennek a bolygónak a napja, csillaga, mert én bizony semmilyen napot nem látok – hordoztam körül tekintetemet az égbolton.
– Nyilván, hiszen az É–2 saját fénnyel rendelkező égitest.
– Bolygó és saját fény? – csóváltam meg hitetlenül a fejemet. – Én ugyan nem sokat értek a csillagászathoz, de annyit minden gyerek tud, hogy a bolygóknak nincs saját fényük, barátom. És ha így van, márpedig így van, mitől van itt ekkora világosság?
– Türelem, Krisztián, türelem. Nemsokára erre is fény derül. Látod azokat a magas tornyokat? – mutatott az 1-es számú robot a távolba. – Ott a mi válaszunk. Még néhány perc, és sze­mélyesen is megismerheted É-2 lakóit.
– Meg. Már amennyiben nem lőnek le azonnal, még mielőtt megmagyarázhatnánk, kik vagyunk, és milyen célból látogatunk erre a bolygóra – dünnyögtem.
Hiába, én már ilyen vagyok: gyanakvó és meglehetősen szkeptikus. És rendszerint igazam is van, esküszöm. Nem prognosztizáltam, hogy az emberek még sokáig, nagyon sokáig nem hagyhatják el a Tejutat? Így történt? Eddig így, hiszen még a 2,5 millió fényévre gomolygó Androméda-galaxisba sem tudtunk repülni. De ugyanígy nem hiszek Egyeskének sem, aki szerint nem is kell más galaxisba repülni, mert amit keresünk, éppen itt van előttünk. Ismétlem: nem sokat értek a csillagászathoz, de azt már az elemiben beleverték a fejembe, hogy a mi galaxisunkban rajtunk kívül nem élnek emberek.
Hopp, megérkeztünk! Terepjárónk előtt buja rét virágzott, úgy 300 méterre mögötte impozáns épületek sorakoztak. 2-es fékezett, és tétován tekintett 1-re. Az bólintott, és intett, hogy mehet tovább nyugodtan.
– Mi az, mi történt?
– Semmi különös, csak a detektorom érzékelt valamit. De már semmi gond, eltűntek a vészjelek – nyomta be 2-es újból a tengelykapcsolót.
Elég rosszul döntött, mert alig haladtunk pár métert, láthatatlan akadályba ütköztünk. A többire nem emlékszem, ugyanis elájultam. Hogy meddig voltam eszméletlen, nem tudom: egy percig, óráig? Kezem, arcom csupa vér, ettől eltekintve úgy tűnik, semmi komolyabb bajom nem esett.
– Jól vagy? – hajolt fölém Egyeske.
– Nagyjából. De mi a francnak ütköztünk?
– Valamiféle védőpajzsba, Krisztián.
– Ti jól vagytok?
– Jól, kivéve a terepjárót, mert az bizony lerobbant.
– Hát javítsátok meg! – kászolódtam ki a fülkéből, és gépiesen sandítottam az eddig néptelen rét felé.
De már nem voltunk egyedül. Óriástermetű, nőkből és férfiakból álló tömeg meredt ránk mozdulatlanul, mint a kőszobrok.
– É-2 lakói! Hahó, itt vagyunk! Nem húznátok szét a függönyt egy picurkát? Békével jöttünk, és szeretnénk menedéket kérni tőletek.
– Hagyd, nem hallják! Ezen a pajzson semmi sem hatol keresztül. Meg aztán, ha hallanák, sem értenék.
– Akkor most mit tegyünk? Forduljunk vissza, vagy várjuk meg, míg másként döntenek?
– Én az utóbbit tanácsolnám – jegyezte meg 2-es megfontoltan. – Ahogy elnézem, ezek közt a lények közt nincs egy vezér sem, akik nélkül valószínűleg senki sem mer, vagy akar dönteni. Egyszóval várjunk még. Előbb-utóbb ők is felbukkannak, és… Nocsak, már fel is bukkantak – mutatott egy feléjük robogó kocsira.
– Gyertek csak, gyertek! Isten hozott, testvérek! – kezdtem el ekkor kézzel-lábbal hadonászni, hátha ily módon sikerül kommunikálni a tesókkal.
A tömeg megelevenedett, később újabb kocsik csatlakoztak hozzájuk, amúgy semmi érdemleges nem történt. Csak jöttek-mentek, énekeltek, táncoltak. Egyesek, bíz isten, még integettek is mifelénk. Mintha örülnének nekünk, vagy mi a szösz. Én is nektek, pajtikák, de akkor mi a fenének hagytok ácsorogni idekinn?
Eltelt pár óra. Már rég be kellett volna sötétednie, de valahogy sehogy sem akart ránk borulni az éjszaka.
– Megjavítottuk a terepjárót, Krisztián.
– Jól van, Egyeske. Egyelőre itt maradunk, beülünk a kocsiba, és itt töltjük az éjszakát, már ha egyáltalán létezik errefelé efféle.
Már az ágyban feküdtem, amikor eszembe jutott, hogy nem ártana a számítógépes hajónaplón kívül olyan külön blogot vezetni, mely emberi megfigyeléseket, impressziókat is tartalmaz, mert a kettő együtt az igazi: tárgyszerűség és egyéni látásmód egyszerre. Vagy ilyen nincs, a kettő együtt nem fér meg egymással? Emellett minek, kinek üzenjek, amikor rajtam kívül aligha él már ember az univerzumban? Mindenesetre tény, hogy mióta a Nap haldokolni kezdett az égbolton, és az emberek űrhajókra szállva igyekeztek új otthont keresni, sosem hallottam felőlük, és, ami még rosszabb, mi sem találtunk emberi településre alkalmas bolygóra. Egy ilyen űrhajón jöttem én is a világra, és azóta is ebbe a teknőbe zárva csellengek. Eleinte néhány ezer társammal, haláluk után pedig mindössze 100 robottal. Hogy mennyi időm van még hátra, nem tudom: 100, 50 év? De még ha milliónyi évig élnék is, ez a világegyetem úgyis halálra van ítélve, ti. folyamatosan tágul, hűl, ízzé-porrá töredezik, és valamennyi galaxis egyre gyorsuló tempóban szakad ki a térből és időből – vágtam sarokba a laptopom, amibe éppen tollba akartam mondani, mi történt a mai nap folyamán. Később mégis meggondoltam magamat. Meghalok-e vagy sem, azért egyáltalán nem mindegy, szomorúan vagy békében, fitten vagy testileg-lelkileg sérülten masírozok a boldog vadászmezőkre. Afféle unaloműzőnek pedig ez a diárium is megteszi. De másként alakult volna az életünk, ha őseim kiborgokat is hoznak a hajókra. Egy kiborg más, lényegesen emberibb, mint ezek a robotok, ezért több mint valószínű, hogy az emberek sem hiányoznának ennyire. Sajnos nem hoztak. Állítólag azért, nehogy bizarr, tudathasadás-szerű reakciót váltsanak ki belőlünk. Hát… előfordulhat, bár szerintem bekövetkezhet ez akkor is, ha megfelelő társ híján magammal társalgok. Tekintettel arra, miszerint sokszor az a ziher, ami nem ziher, akár az is megeshet, hogy ma még ki-, de holnap újból befelé fordul a kozmoszunk, és egyszer mégiscsak elolvassa ezt a naplót valaki – kotortam elő digitális adathordozóm. Nos, nézzük! 5 milliárd 1. Első napom az E–2-n.

(Folytatjuk – A következő rész jövő vasárnap olvasható)

Forrás: A 3. Antikrisztus. Kecskemét, 2017

Előzmények: 1. rész