Nem Bölöni Farkas Sándor volt az egyetlen hazánkfia, aki már a XIX. század első felében bejárta az Újvilág földjét, s könyvet írt úti tapasztalatairól. 1844-ben megjelent ugyanis Haraszthy Ágoston Utazás Éjszakamerikában című könyve is. A szerző Bács megyei földbirtokos volt; a bécsi magyar testörség tagja, majd József nádor magántitkára lett.  1839-ben egy fürdőhelyen angol utazókkal ismerkedett meg, akik elbeszélései nyomán az amerikai élményeikről, a huszonhét esztendős magyar nemes maga is kedvet kapott körülnézni az Újvilágban. Negyvenkét napos tengeri utazás után érkezett meg New York kikötőjébe. Utazása csaknem két évig tartott. Bejárta az Egyesült Státusok minden ismert részét, sőt ismeretlen vidékekre is el merészkedett. Ö volt az első magyar, aki hírt adott a későbbi romantikus indiánregények akkor még nagyon is valóságos, romantika nélküli világáról.

Megszerette az amerikai életet, olyannyira, hogy hazatérte után eladta a birtokát, és családostul Amerikába költözött. Földet olcsón lehetett venni, s Haraszthy Ágoston ügyesen gazdálkodott. Szőlőt honosított meg Kaliforniában, szeszgyárat, cukorültetvényeket, hajózási és egyéb vállalatokat alapított. Polgártársai elismeréssel nézték gyarapodását, és törvényhozási képviselőjükké választották.
1868-ban új, még vadabb területen telepedett le: Nicaraguában, ahol fűrészmalmai voltak. 1869. július 22-én lóháton birtoka bejárására indult. Hiába várták vissza. Amikor keresésére indultak, csak lovát találták meg fához kötve egy folyó mellett, majd földre terítve felső kabátját. Innen nyomai egy fához vezettek, melynek egyik ága átnyúlt a folyón. Valószínűleg ezen akart átkapaszkodni a túlsó partra, mert az ágat letörve, a vízben találták. A vadnyugat magyar vándora a folyóba zuhanva minden bizonnyal egy éhes alligátor áldozata lett – mutatta be az olvasónak a kiváló utazó férfiút Lukácsy Sándor.

Néhány napi veszélyes és fárasztó utazás után, majd oly sűrű fiatal erdőkön, hol a ló előtt két-három ölre felnyúló különnemű fákat kézzel kelle kétfelé hajtanunk, majd nagy hegyeken és számtalan folyókon, majd egész napig tartó réteken és mocsárokon keresztülhaladva, minden akadályok dacára szerencsésen a törzsök lakhelyére, a tó partján, hol az indiánfőnök lakott, megérkeztünk. Már estveledék, midőn egy ritka erdőből kiérve, a hegytetőről lábainknál gyönyörű sík tájat pillantánk meg, melyet azonban laposnak nem nevezhetünk, mert itt-ott dombocskák emelkedének minden irányban; öt-hatszáz ölre egymástól a már előbb látottakhoz hasonló indián lakok tűntek szembe, csakhogy sokkal nagyobbak, magasbak s nem gömbölyűek, hanem hosszasak valának, nagyságra nézve egy – a Tankora-tó partján magas dombon álló – wigwam által felülmúlva. Ez előtt a szárító póznák- és rácsokon kívül három hosszú pózna emelkedék, melyekre különbféle színű rongyok mint lobogók valának tűzve. Csendes pompában fekvék előttünk a szép tér, a pázsiton itt-ott meztelen gyermekcsoportok cikáztak, a lakok előtt pedig félig meztelen férfiak ültek vagy hason hevertek. A wigwamok oldalain gyengén bekerített kertek léteztek, melyekben nagy vakondoktúrásokhoz hasonló felhányt dombocskák kukoricával és ugorkával valának beültetve, miből látszott, hogy ezen indiánoknak már van némi fogalmuk a vetésről. A nők különféleképp valának elfoglalva: némelyek kobakokban vizet vittek, mások a kertben dolgoztak; az egész táj meglehetős elevenséget mutata. Midőn leértünk, egy csoport gyermek futott elénk és bámulással fogadott. Később néhány férfira akadánk, kik kevéssé felemelvén fejüket, ismét előbbi helyzetükbe tevék magokat, mintegy megbánva, hogy oly hasztalan okoztak fejüknek mozgást.
Vezetőnk senkihez sem szólt, hanem egyenesen a magason fekvő nagyobb wigwamnak tarta, melyet mint a főnök lakhelyét jelele ki. Számosb kunyhók előtt haladván el, hol azonban meg nem szólíttatánk s csak kevés figyelmet látszánk gerjeszteni, a főnök lakához érkezénk, hol mintegy tíz indián, ki fekve, ki ülve, apró kőpipákból dohányozott. Leszállánk lovainkról, s vezetőnk, mint látszék, a főnök után tudakozódék, ki is egypár perc múlva kijőve, s utána két izmos fiatalember.
A főnök, egy izmos, sugár termetű, zordon tekintetű férfiú, egy ölnyi magas lehete; erős, hosszú karok-, vastag, csontos lábak-, széles mell-, gömbölyű arc- és nagy fejjel, melyről sűrű fekete haja apróra befonva csüngött, több sastollal ékesítve, miket a főnökökön kívül másnak viselni nem szabad. Átható fekete kis szeme élesen vala reánk függesztve; kiálló pofacsontjai, nagy szája, tágas orrlikai ezen izmos férfiúnak kellemetlen tekintetet adának, mi azáltal is sokat veszte, hogy semmi szakáll és szőr nem látszott a széles arcon, mely az idő és szenvedelmes életmód viharainak nyomát viselé. Öltözete egy skarlátszínű, vállán párducbőrként átvetett pokrócból állt; félig meztelen teste különbféleképp színezve, s arcára párduchoz hasonló állat, mellére medve s egyéb állatok valának festve; szeméremtestét egy darab szarvasbőr takará; térden felülig szarvasbőr harisnya nyúlt, néhány vékony szarvasbőr szíjjal a fentebbi takaróhoz fűzve; lábait pedig szintén szarvasbőrből varrt bocskor fedé. Karjai meztelen voltak s rajtuk különféle alakok tetovírozva.
Míg a főnök nagy figyelemmel vizsgált bennünket, két izmos fiatal férfi lábához ült, egyik márványból faragott nagy pipát, hosszú s mintegy két hüvelyknyi vastag szárral, másik egy baltát, úgynevezett tomahawkot tárta kezében. Ezek valának a főnök őrei. ‘ .-
Ezután a főnök által wigwamja belsejébe vezetteténk, mely elég tágas vala tizenöt-húsz ember elfogadására, s egyébként a többi wigwamok belsejéhez hasonlíta. Az ágyak sokaságáról ítélve, számos családjának kellett lenni a főnöknek. Két puskán, néhány íven és nyílon, egy párducbőr öltözeten s néhány sastollon kívül egyéb e lakban nem létezett, csak a tűznél állt egypár rossz, mint látszék, repedt vasfazék, inkább mutatványképp, mint használat végett. Beléptünkkor néhány nő és leány guggolt a tűz körül, de tüstént felkeltek s a lak hátulsó részébe vonultak, hol ismét leguggoltak. A főnök átvevén az őt híven követő őröktől a barátságpipát a hód bőrből készült sallangos dohányzacskóval együtt, megtölté az öblös pipát, míg mi a tolmácsunk által adott jelre a tűz körül helyet foglaltunk, azaz a földre, mely nem kevéssé piszkos volt, leültünk. A főnök is leguggolván, a két őr, mint két hív eb, jobbról-balról lábához feküdt. Helyzetük igen kínos lehete, mert a tűz meglehetősen égett, melytől alig valának néhány arasznyira, holott különben is alig tűrhető meleg vala.
Most az egyik őr főnöke pipájára egy darab parázst tőn, ki is néhányszor bodor füstöt ereszte a pipából, lerázá a parázst, egy nagyot szívott s az egész füstöt reám mint hozzá legközelebb ülőre oly erővel fúvá, hogy szemembe, orromba nyomult. Mindjárt köhögni kezdek, szemem könnybe borult, s már fel akarék kelni, midőn tolmácsunk reám kiálta, vegyem el a pipát, szívjak egyet belőle s a füstöt fújjam a mellettem ülőre. Ez nagy kívánság volt ugyan, de meg kellett tennem, mert előttem álltak a fejbőrök s a főnök szavai: „ha nem viseljük magunkat úgy, mint nemzete szokásai kívánják, életre-halálra meg fog vívni velem, s fejbőrömet lefejteni”. Ez, gondolám, mégis rosszabb volna, mint a pipázás, s a pipát nem kevés félelemmel kivevén a főnök kezéből, oly keveset, mint csak lehete, szívék belőle, s a füstöt a mellettem ülő társamra bocsátám. Már honomban is elég erős dohányt szívtam, milyen a kapadohány is, de ez semmi az indiánok dohányneműjéhez képest, melyet kinikkiniknek hívnak s egy fanem gyökerének héjából készítenek. A csemetegyökér héját ugyanis lefosztják s napon megszárítva porrá törik és úgy szívják. Erejére nézve hasonló a paprikához, s színe is oly verhenyeges sárga.
A barátságpipa kézből kézbe ment, míg ismét a főnökhöz került, ki mint előbb, egy nagyot szívott, s a füstöt reám bocsátvan, a pipát kezembe adá a dohányzás folytatása végett. Én azt szinte tovább adám, mint előbb, de már alig valék képes ülve maradni, minthogy az egész wigwam forgott velem, s hideg veríték csörgött arcomról; annyit azonban még láthaték, hogy két társam nem kevésbé szenved, mert a doktor igen gyenge pipás volt, s nem kis aggály fogott el, midőn őt életjel nélkül hátradőlni látám. Azonnal felugrani és segítségére akarék sietni, de csakhamar észrevevém, hogy magam is igen rosszul vagyok, s a vezetőre kiálték, vinné a doktort ki a szabadba, hova magam is tántorogva követem. A lord is utánam jőve, de inkább hömpörögve, mint lábán. Kiérvén, a tó szélére tántorgék s a vízbe vetem magamat. Ez által könnyülést s enyhet érezvén, ismét felmenék, s tanácsomra társaim is, kik igen rosszul valának, példámat követék. Én még gyermekkoromból tudván, hogy a pipátóli rosszullét után biztosabban lehet dohányozni, s nem félhetni, hogy ez ismét oly nagy mértékben ártson, bemenék a wigwamba, elfoglalám előbbi helyemet, s nyugton várva, míg a pipa hozzám került, jót szívtam belőle s a füstöt erősen fúvám egy mellettem ülő indiánra. Ez által megnyerem a főnök irántami hajlandóságát, ki háromszor elég erősen vállamra üte s valamit monda nyelvén, mit azonban nem értettem, s mi egy másik indiánnal beszélő vezetőnk figyelmét is elkerülte. A pipa még két- vagy háromszor körülmenvén, a főnök felkelt és kiment a wigwam elébe, követve mindnyájunktól.
Most értésemre adá vezetőnk, hogy a főnöknek szánt ajándékot adnánk át, mit azonnal teljesíténk. Ezen ajándék állt egy bicskából, vörös posztóra felvarrt szánkacsörgőkből és egy kis pisztolyból, miket nyugodtan, mint neki járó adót, vett tőlünk át, de bárhogy iparkodék a nyert ajándékoni örömét titkolni, ezen öröm félreismerhetlenül mutatkozott arcvonásain. Nemzete szokása szerint a csörgőket vállán keresztül magára akasztá, a vörös bőrövet, melyben a pisztoly vala, derekához csatolá és a bicskát szinte az övbe tévé. Ezután megrázkódott, s mind ő, mind a körülálló indiánok nagy tetszéssel hallgatták a csörgők egyszerű harmóniáját. Pisztolyát is megpróbálta, s egypár golyót lővén ki belőle, jónak nyilatkoztatá. Figyelemmel vizsgáltam az indiánok arcait, ha nem tapasztalok-e irigységet vonásaikban, de semmi ilyest nem vevék észre, sőt mind örülni látszék a főnök ily szép ajándékán.
Beállván az est, gazdánk egy üresen álló wigwamba vezettete bennünket, melynek lakosai hihetőleg bővebb vadászat kedveért néhány hónapra máshová költöztek. Poggyászunkat már ott találtuk, min nem kevéssé bámulék, minthogy a pipa kellemei közt egészen elfelejtők kis holminkat őrizni. E gondatlanságunkra mindjárt figyelmeztetem vezetőnket, ki azonban megnyugtatásunkra kijelenté, lennénk aggódás nélkül, mert hol a főnök lakik; s azon vendégnél, ki a főnök által fogadtatik el s a főnököt teljes megelégedésére ajándékozta meg, mint jelenleg történt, nem lehet félni, hogy csak egy gomb is ellopassék.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (17): Vachott Sándorné: Fóti szüret