Azt mondja Apó késő délután, nézd csak, mit kaptam a kertben! A kert bibliai kerete volt egy család (férj, feleség, öt gyerek) életének. Még akkor is, ha nem vetette fel a hitbuzgalom a házat. Elég ha mondom, hogy ha nincs ez a kert, nem tudom, és senki, hogyan élhettek volna meg azokban a nehéz időkben, a háború után s el egészen a hatvanas évekig.

Alighogy megjött az orosz fogságból, osztályellenség lett, mert jegyző volt az ántivilágban, boltja is volt a főtéren, és ez ok is, ürügy is, hogy kizsákmányolóként minden tömlöcnél mélyebbre vettessék, de ahol a kocsis a belátható múltban igazi báró, az utcaseprő meg vendéglő- és szállodatulajdonos, ő pedig téglavető a téglagyárban. S hogy azok a téglák, amiből a népköztársaságot és ideológiájában a szocializmust építették, nem dőltek be, ez is bölcsességét és rendszeretetét mutatja.

Mit kapott Apó?

– Az úgy volt – kezd bele a nap történetébe – hogy ott ásogatok a diófa körül, miután a paszulyt, paradicsomot, karalábét rendbe tettem, és egyszer csak az egyik vastag gyökér alól a szerszám kihozza ezt a két követ…

Zsebkendőjét szétnyitja, pompás darabok. Egy marokpenge sárgás, első látásra valami nagyon kemény kőzetből. Úgy néz ki, mint egy erősen hosszúkás trapéz, a keskenyebbik felét marokra fogva ívesre slájfolt élével tisztították meg az elejtett vagy leölt állat bőrét. A belső felületet. a faggyútól, tisztátalanságoktól. Pontosan így csinálnak ma is a birka irhájával, rászegzik a kerítéskapura, végigvakarásszák, de nem kőkéssel, mert időközben lefutott egy bronzkor, két vaskor, ami legalább háromezer-ötszáz éve még mindig tart.  A másik lelet egy tojás nagyságú folyami kavics a Küküllőből, amit akkor még sehogy sem hívtak, mert névtelenül csorgott lefelé, elég lapos, hogy a kőkor embere viszonylag könnyen átfúrja. Így lett hálónehezék belőle, s ez a kettő mintegy illusztrálja az egykori leckét, hogy az ősember halászott, vadászott meg gyűjtögetett. Ha pedig még az is eszembe jut, tán Bányai János geológus valamelyik munkájában olvastam, hogy a folyó medre keletről nyugat felé lecsúszott, akkor még az sem kizárt, hogy a mostanitól százötven méternyire, pontosan Apó kertjét szelte hosszában ketté, és amit ő megtalált a diófa tövében, egy kőkori putri csaknem teljes szerszámkészlete lehetett. Mielőtt beadom a múzeumba, lefényképezem és megírom röviden történetét, ezt is eldöntöttem. A múzeumiaknak pedig meghagyom, nehogy elkallódjon a felcédulázott infó: hogy idős Hecser Zoltán kertjéből való a lelet, a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején találta meg a gazda, a kert a Rákóczi utca 11. szám alatti emeletes házhoz tartozott midaddig, míg mozit nem építettek a telken, a házat pedig néhány évvel később lebontották, holott nem volt sokkal több hatvanévesnél, s pont olyan volt, mint a huszadik század első évtizedeiben felépített szerényebb bérházak akármelyik városban.

Mit jelent mindez? A kérdés az emberi alaptermészet egyik sarkalatos pontjára mutat. Mi, akik megszoktuk, hogy általában minden csak látszat, és a valóságot játszva maga alá gyűri a háttérvalóság, s hogy rendszerint ráfázol a formára, ha eredendő gyanakvásoddal nem lelsz rá gyorsan a lényegre, ezért kutatjuk mindennek a jelentését, és nagy igyekezetünkben még vagy már a szónak sem szabad hinnünk. Elsősorban a szónak nem, mert hányszor de hányszor megvezettek, miközben a szavakban az emberiség gyönyörű víziói jelentek meg, csupa mennyei dolog. S ha most másodszor is beüt a kérdés, hogy mindez mit jelent, azt mondom, hogy immár semmit. Sok mindennel megtanultunk együtt élni s a magyarázat egyszerűbb, mint amivel s ahogyan: mi a huszadik században éltünk.

Legyen családtörténet. És lőn!

Játsszuk meg, mondom apónak, hogy a kőkés meg a hálónehezék családi örökség. Olyasmi, mint a zsebóra vagy bármi más, ami elég értékes, hogy az egyik nemzedék átadja a másiknak. Eszerint a család már hétezer, tízezer évvel ezelőtt is itt volt. Az a négy- vagy ötszázadik ős a generációs láncban, akit most a Szerszámkészítőnek mondunk. Igen ám, de mi azt is tudjuk, hogy Apóék a Felvidékről jöttek, cipszerekül úgymond. Zólyomból, az időközben Balassi szülővára köré keletkezett szülővárosból. Rég ki akarom bogozni ezt az Udvarhelyen teljesen előzménytelen családnevet. Lehet, hogy a Hecserek ősanyja boszorkány volt, egy Hexe. Nem kizárt, mert a család lányai boszorkányosan szépek voltak. De névadók lehetnek a férfiak is, ők az örök vitatkozók, hogy ne mondjam, kötekedők, Hetzerek, és ez a szófejtés is megállja helyét. Ezen a ponton képbe jönnek a Gáspárok, ha valaki, ők e kőeszközök jogos gazdái. A Kossuth utca közepén az ő kardos-hajdús címerüket látni a szépen rendbe szedett emeletes ház homlokzatán. 1699-ben kaptak nemességet, címet, címert I. Lipóttól, ami nem jó ómen: Erdélyt az abban az esztendőben megkötött karlócai béke az osztrák érdekszférában helyezte el, ha pedig ők nemességet kaptak, csakis azt jelenti, hogy hamar megtalálták helyük az új rendben, még akkor is, ha pontosan négy esztendő múlva Rákócziék megindítják függetlenségi háborújukat Bécs ellenében. Az is lehet, én pontozom túl a 17. század utolsó évének ezt az epizódját. Valami populáris diplomáciai megérzés okán azt is mondhatnám, Lipót jó kedvében szólalt meg így: adjunk húsz, akár ötven székely nemzetségnek nemességet, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Konzervatív és eléggé magának való társaság, ők persze mindezt másként mondják, ám hogy mit hisznek magukról, az most nem fontos.
A Gáspárokat újabb kori műszóval befogadó családnak mondhatjuk. Még akkor is, ha minden befogadás úgy kezdődött, hogy el se kezdődött és kitagadás lett a vége. Erre a példa épp Eszti nagymama, akit (miután megismerte a felvidéki tanítóembert, aki rossz nyelvek szerint egy szál hegedűvel a hóna alatt jelent meg a Sóvidéken, és ebből házasság lett), kitiltottak a családi házból és ki a vagyonból.Trézsi néni is bevándorlót kapott, Imre bácsit, akiról csak később tudtam meg, hogy nagy ember volt. Színházigazgató! De hogy lehetett az, amikor a színtársulat, amit valóban ő irányított, ide-oda vándorló csapat volt, színháztalan. Rémlik, Tomcsa emlegette hiresen trágár érdemleveleinek egyikében mint preferánszhőst, ő csak innen érkezett, Dél-Erdélyből. Eszti és Trézsi unokahúgát viszont egy olasz vette feleségül, aki Kalábriából került Erdélybe, az is igaz, olaszunk második generációs betelepülő volt. Ő már Aradon született, de kiejtése elárulta származását. Olyan éneklő beszédritmusa volt, mondja Géva, a lánya.

Európa kőbaltái

Így utólag átgondolva több mint érdekes, hogy a múzeum, ahol rendszerint a korai emberiség kőeszközeit őrzik, csupán második lehetőségként ötlött fel bennem. Az első a világvégi megoldás volt. Nem egy, mert az az egy azt jelentené, hogy van még egy második, egy harmadik, egy sokadik. Márpedig a világvégi káosz, a zsidók emlegette, minden borzalmat felülmúló soá az egyetlen létező megoldásról szól, és aztán az is megszűnik létezni. A huszadik század második felében az atomháború fenyegetésében éltünk, olykor valóban egyetlen gombnyomásnyira, ami minden centiméter vagy másodperc nevű mértékegységnél halálosabb. Úgy spekultáltam, hogy ha a kaszten fiókját kibélelem sztaniolpapírral, a kőszerszámokat is becsomagolom egy rend ezüstpapírba, akkor tán nem olvadnak össze annak az utolsó napnak az utolsó percében, ami árnyékában már ott topog a világ, és amit nincs hogyan elkerülni. Amikor pedig újraindul a nullára visszaforgatott élet, és megjelenik megint a teremtés koronája, nem kell azzal vesződnie, hogy feltalálja a kőkést meg a hálónehezéket. Odasétál a fiókhoz, kiemeli, ezzel én magam, aki akkor már rég nem leszek, járultam hozzá az eszközök – a civilizáció! – fejlődéstörténetének fellgyorsításához tíz-, az is lehet, húszezer évvel. Szerencsés túlélőnek bizonyultunk, és bár a termonukleáris háború elmaradt, a világ alapjaiban változott meg. Egy ideológia és a hozzá kapcsolt társadalmi rendszer megszűnése volt ez a változás, nem részletezem, mi minden történt a huszonegyedik században, amelynek az olvasó épp úgy kortársa, mint én. Tény, hogy újabban ismét emlegetik az emberi fejlődés hajnalának „termelőeszközeit”, a kőbaltát, a dorongot is mellékelve. Merkel kancellár behívta az évek óta háborúzó Afrikából meg az arab világból elmenekült migránsokat. S a migránsokra rátelepedtek a terroristák, ez is kiderült menet közben, és az is, hogy a két világ legalább annyira összebékíthetetlen, mint a polgári-keresztény Európa és a szélsőséges iszlám. Nem Merkel „mama” az egyes számú közellenség, a mint mindig, most is legokosabb Amerikai Egyesült Államok szabadította rá a demokráciaexportba belefúló Közel- és Közép-Kelet népeit a kontinensre. A németek csak megpróbáltak hasznot húzni ebből az exodusból. Németországban a fejlődésstratégiák rendszerint jóval előtte járnak az időszak gazdasági s még inkább humánadottságainak, ez már a náci vészkorszakban is így volt. A hatékonyság és az expanzió retorikájában egy húron pendült a világ keleti és nyugati fele, a két társadalom: tegnap többet, mint tegnapelőtt, holnap többet, mint ma. A Nyugatnak is megvolt az ötéves tervet négy és fél alatt stratégiája, csak nem ilyen süketen megfogalmazva. Ez a biztonságpolitikai és egyéb szakértők szerint is terrorista menekültáradat, amely a kezdeti és hatalmasan túlzó vélemények szerint orvosokból, atomtudósokból, de legalább magasan képzett szakmunkásokból áll, mindebből még semmit nem bizonyított. A többség egyszerűen eltűnt a svéd és német nagyvárosok gettóiban, vagy most még a bevándorlási támogatásból éli az otthonitól lényege szerint nem különböző, de minőségében jobb életét. Időnként felrobban egy pokolgéppé átalakított autó vagy halálra gázolja a gyanútlan tömeget, fel-felugatnak a Kalasnyikovok, ez lett hát Európa. A Rákóczi utcában, a kertben talált kőeszközöket akár egy befogadóközpont címére is elpostázhatnánk, de ezzel még nem lesz kontinenselsőséget jelentő ipar Németországban.