Hol, ki

Mintha most nem a fotózás ideje volna. Valamiért úgy hisszük, a fotónak közvetlen köze van a tényekhez, s mert a tényeket – régi reflexszel – megnyugodva azonosítjuk a valósággal, ezért a fotót különös becsben tartjuk, mint valami előőrsöt, mely hírt ad nekünk a világról.
De ez már nem egészen így van. A tény, az információ értéke alászállt, manapság mindenről azonnal tudunk, tudomást szerzünk, tudatnak velünk mindent, egyenesben, helyszíni közvetítéssel nézzük a gyilkosságokat, kép- és információzuhatagban, -viharban élünk, ami vakká és süketté tesz. Mit számít egy fotó ide vagy oda. Hisz mindezt már tegnap a képernyőn láthattuk.
Talán kicsit túl gyorsan beszélünk. Mert lehetséges, hogy tegnap láttunk valamit, de mára már elfelejtettük. A fotó emlékezésre késztet. Mint ilyen, roppant kellemetlen műfaj. A fotó az a régi tükör, melybe kelletlenül, nem szívesen nézünk, nem szívesen látjuk ott azt az alakot, ahogy épp… Ezer és egy kis homályos történetünk van, melyet jobb volna elfelejteni, s láthatóan nagy erőket 132vetünk be a feledésre. Lassan úgy vagyunk (járunk), akár a külföldi újságírók: nem is igazán értjük, mért nem vertek minket hajdanán bilincsbe ezek a véreskezű komenisták. Amivel közvetve sem akarok semmi jót azokról állítani, többnyire gazemberek voltak tetőtől talpig, de mire mi megismertük őket – a kezük nem vala véres.
Hogy ismételjem magam: nem azt állítom, hogy cinkosok voltunk, de azt igen, hogy nem voltunk kívül, senki. Elmesélek egy apró történetet, történetet az ellenállás melankóliájáról. Olyan tíz éve Füst Milán-díjban részesültem, a díjat J. M. adta át, aki akkoriban ideológiailag többé-kevésbé határozott férfiúnak számított, egyértelműen azokhoz tartozott, röviden: hivatalosság volt. El is határoztam, hogy roppant szigorú arccal fogom átvenni, van ez a kissé leszorított, etikus szájszél, mely olyannyira beszédes. Így is történt, legyen csak leolvasható az arcocskámról, hogy mit gondolok én erről a bagázsról, és hogy forradalom és nem ellen meg egyáltalán, mint aki karót nyelt, klasszikusan mísz pofával lépdeltem a villogó vakuk közt. Utána álldogáltunk, szerkliztünk, kezünkben a kötelező – ahogy a kommunizmus végnapjaiban megszokhattuk: meleg és édes – pezsgővel. J. M. nemcsak hivatalosság volt, de jó humorú, cinikus ember. Vaku. Másnap az újságban csak annyi látszik, hogy én hálásan, boldogan, mint egy marék újkrumpli, mosolygok föl, föl, J. M.-re. Ennyi maradt a dacos ellenállásomból ott, aznap délután – egy fotós jóvoltából. Lehullt az álorcám, az idő álorcája.
Ezek itt német képek, nagyon is német képek. Mi közünk hozzájuk? – túl azon, hogy minden jóhoz közünk van.
A német írók szeretik Németországot a középszer, a Mittelmass birodalmának nevezni. Mégis a legszocialistább ország az NDK volt (van), a leginkább kapitalista pedig a nyugati rész. Nagyon ismerős itt minden. Azt szinte nem is említem, hogy mindannyian azonnal fölismerjük, melyik kép, illetve képész keleti, melyik nyugati; közép-európai rutin.
Azok a képek, amelyek születésükkor politikai tettnek számítottak, lázadásnak, ma, ha jók, másról szólnak. (Ha nem jók, akkor nem szólnak semmiről, tiszteletünktől övezve porosodjanak múzeumban.)
A Matthias Hoch Bahnhof-sorozatából áradó kietlenségben fölismerjük, föl kell ismernünk magunkat. A képek színessége még inkább hangsúlyozza a szürkét, a szocialista létszürkét. De már ismét 133meg akarnám úszni egy jelzővel. Mert a nyugati Koenig magányfotóiból ugyanez árad, legföljebb a tárgyi világ nem olyan ismerős.
Sybille Bergemann fotóin repülnek a köztéri szobrok, Marxok és Engelsek, félbevágva, félig készen. A dátumokból megállapíthatjuk, hogy ezek egy készülő mű fázisai, az út a diadalmas fölállításhoz vezet. Most, itt másképp látszanak, olyanok, mintha épp elrepülnének – ahogy a külvárosban mondják: elhúznak, mint a vadlibák. Ez a könnyű, optimista olvasat. De a többi képen mi vagyunk, mi maradunk, nincs hová mennünk. Schulze drezdai angyalkája aligha hoz megváltást.
Hol vagyunk, kik vagyunk? – kérdezik a képek.

(Forrás: Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. DIA)