Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (63.)
Tavasz jöttén szerettem volna Lisznyóba is kilógni Pufival, mert untam már A nadrágos tengés-lengést Kerek Ferkóval, de hiába játsztam városszerte egy egész délután a nyomozókutyát, sikertelenül zárult minden köröm, még egy pörköltnek való köröm szimatát sem fogtam. Hej, azok a régi szép idők, amikor a színház klubjában fogadásból 55 perc alatt megettem egy fél kiló szebeni szalámit…! De Lisznyóban ekkor már nem volt kivel, kit és mivel fogadjak, megcsappant a kedv, az erő. Hol volt már a Püspök bravúrja, aki kitaszította 16 km-re a gyermekkocsit, a bébit tisztába tette, és visszazötyköltette Szentgyörgyre. (Legalább a csemete idejében hozzászokott a megrázkódtatáshoz.)
Nekem is hozzá kellett szoknom, hogy LÜSZ-törzstag urak a várostól kerékpárnyira párosával vásárolnak parasztházakat. Olykor én is felkerekedtem, ha kikapcsolódni kerekedett kedvem, bekapcsolódtam az elérhetőbb élvezetekbe, felpártoltam a pártütőket.
A könnyen ütő Párt egyre véresebben résen volt, az ország pedig egy nagy hasadék lett a szakadék szélén. Aktualizálták a nótát: Mulatok, mert rossz kedvem van… De a Debrecenbe kéne menni maradt a régi. Sőt felerősödött: egyre többen mentek. Álházassággal. Meg kitelepedéssel. Meg szakadt szívvel.
Dzsoni, aki korábban LÜSZ-gitárosként állt baráti becsben, Bécsben postázta nekem a hivatalos meghívót. Legyintettem rá. De Codrescura felfigyeltem. Most kibújt a zsákból. És beleütötte magát a fejembe. Román szerző tákolmányát kalapálta össze nálunk. Címe: Kor és igazság. (Már a címe nem igaz!)
A kezdeti, „a forradalmi romantikával tele korban, amely a hazai szocialista építés első szakaszát jelentette”, tehetséges, „elhivatottságukhoz méltóan” helytálló jó néhány fiatal »pályáját törik derékba, bűntelen áldozataivá válnak a törtetőknek, a számítóknak, a középszerűség lovagjainak. Az idő szolgáltat igazságot nekik, de nem „deus ex machina” módon, hanem a IX. Kongresszus révén, megújult és humánussá váló pártpolitikának köszönhetően.« (Megyei Tükör, 1986. május 7.)
Akkor már csak így lehetett, csak így szabadott írni. Az viszont nem volt kötelező, hogy a magyar nyelvű előadás állomásjelenetében a hangosbemondó románul hangosbemondja a menetrendet. A rendező elvtárs küldetése diktálta, akárcsak az interjúját, melyben leszögezte, hogy már csak az idevalósi felesége révén is annyira megszerette Szentgyörgyöt, hogy feledni tudja Bukarestet. Következtetésemben fején találtam a szöget: azért jött, hogy színházunkat megtermékenyítse. S lám, márciusban meg is született a román tagozat! A nemzés idején olyan nemtelen pletykák is szárnyra keltek, hogy megadatik nekünk beteg nyelvi egyoldalúságunkat egységes kétoldalúsággá karrierizálnunk. Hogyan szokott hatni az ilyen sarkalatos helyzet az emberekre? Egyeseket önmegtartóztatásra sarkall, „mások, a jó kelendőségre való tekintettel, miként a híres-nevezetes Schlemihl Péter az árnyékával tette: szavainkat viszik vásárra s adják el az édes tejjel együtt, mit anyjuk kebeléből szívtak.” (Sütő András: Nagyenyedi fügevirág)
Szerencsére a hajlandók végül a hajlamukkal maradtak.
Miközben Codrescu a színházunkkal szélhámoskodott, aközben:
(Napló) Rendező született. Kétségtelenül. Parászka Miklós Szatmáron. Jean Valjan Áldozati nemzedék c. gyatrálmányából ötletes, sokatmondó, élvezetes előadást varázsolt a fiatal gárdával (+Nádai).
Bravó, Miklós! Így tovább!
A Jean Valjan egy román pancser álneve, a Molière viszont egy francia zsenié. ’86 nyarán Kovács Levente próbálta nálunk A fösvényt, én pedig nála a Cléante-ot, a fösvény fiát.
(Napló) Nem értettem, mit akar Levente a szereposztásommal, bár sejtettem, hogy előáll valamivel… s nem szép hősszerelmest kell játszanom. Rövid idő alatt megnyugtatott, tetszik az elgondolása, örömmel járok próbára… még kánikulában is. Az sem szegte kedvemet, hogy a szerep eredetileg – állítólag!!! – a Csapóé volt, dehát ő filmez. Így van ez már, elvégre színházban vagyunk.
Nyilván nem kell beledögleni a szereposztásba. Apósom viszont belehalt a dohányzásba. Július 29-én délben alázkodtunk be Vadászsógorral a városi néptanácshoz kevéske soronkívüli benzint kunyerálni, hogy Lisznyóban intézhessük a temetést. A kikent-kifent mitugrász frizurája a mellemig ért, a humora a tyúkszememig. Így mitugrált a sógornak:
– A havi különleges tartalékunk elfogyott, nem tehetek róla, hogy az apja a hónap végén halt meg.
Ilyen szellemes helyekre jártam én akkorjában. Például a Szekuritátéra is. Mert időközben mégis kíváncsi lettem a Bécsi Operára. Jártam hát a szentgyörgyi Nagyházba. Sűrűn. Elszekurvultam. De K. elvtárs nem noszogatott. Csak mindegyre újabb és újabb találkát adott. Nem értettem. Egy ideig. Aztán egy déli verőfény belém verte a fényt, és megvilágosodtam.
A szocialista paradicsomi útlevelek osztályán nem lévén uborkaszezon, minden alkalommal nagy tömegen kellett átvergődnöm, hogy bejuthassak a titokzatos, zárt osztályra. A közönséges úti okmányokra ácsingózó közönség ismerte a művész urat, és ezúttal nem tapsolt neki. Különösen a bérletszerűen várakozók néztek bérencnek, de hát nem tehettem nyílt színi színvallást. Inkább rádupláztam a kényszerfellépésemre: az utca közepén közelítettem a központi épületet, és látványos ívben fordultam be. Hogy látva lássanak. Olykor gyomorfelfordulást mimikáztam. Mígnem fordulatot vett a helyzet. Fordítva döntöttek: elengedtek! Megfordult velem a világ! Megfordulok Nyugaton? Megfordulok-e Nyugaton? Nyugodtan mondhatom: fogalmam sem volt róla. Akkor még. Mindenesetre beóvakodtam a színpadra, fátyolos tekintettel körbesimogattam a játék- és nézőteret, lesomfordáltam az előcsarnokba, végigpásztáztam a képsort…
Adorjáni Zsuzsa Márton Árpád
Balázs Éva Molnár Gizella
Bálint Péter Nagy Ilona
Botka László Nászta Katalin
Csapó György Nemes Levente
Csergőffy László Piroska Klára
Darkó Éva Rozsnyai Júlia
Darvas László Simon András
Debreczi Kálmán Szabó Mária
Dobos Imre E. Szabó Lajos
Fülöp Klára Szabó Zoltán
Gazda Zoltán Tóth J. Tamás
Győry András Várady Mária
István Márta D. Vásárhelyi Katalin
Kalamár György Veress László
Kőmíves Mihály Völgyesi János
Krizsovánszky Szidónia Zsoldos Árpád
László Károly
Rendezők:
Völgyesi András főrendező
Balogh András
Igazgató Aligazgató
Dali Sándor Bákai Balázs
…majd elhajtottam Lisznyóba, csigafékes színpadiasan kiléptem a kapun – és egy könyvvel meg egy liter borral nekivágtam…
Egy hét múltán Vadászsógor kidobta a harcsafűrészt.
U. i.:
Ha meghalok, jó emberek,
Edit mellé temessetek!
Fejkövemre ezt véssétek:
Játszottam, írtam,
Mókáztam, sírtam,
Szerettem, ittam,
Gyűlöltem nyíltan
Hontalan kínban.
Megnyugszom immár
Itthoni sírban.
De addig: Emelem poharam!
Nyelvtársi üdvözletem minden kedves és kedvetlen olvasómnak.
VÉGE
Pusztai Péter rajza