Lebőgés a csoszkában

Az 1970-es évek elején voltam fiatal tanár – meséli G. – Meg sem száradt a tus a diplomámon, máris egy sóvidéki nagyközségben találtam magam. Nemzedékváltás lehetett, mert sok fiatal kolléga kezdte a tanévet. Nekem rögtön egy jócskán kamasz tizedik osztályt loccsantottak a nyakamba, és az első szülői értkezleten be is fürödtem. Hadd jegyezzem meg, hogy az iskola a műút mellett volt, szemben megálló és kis bódé. A székelyek nehezen barátkoztak a hivatalos chioşc elnevezéssel, a „magyarosabb” kioszk túl görögös, ezért a nép zsenije új szóval gyarapította szókincsünket, mindenki így mondta: megyek a Csoszkába. Szünetekben a kötelezően munkaköpenyt hordó pedagógusok is oda jártak cigizni, kávézni.
A szülők meglepően fiatalok voltak, arrafelé korán köttetnek a frígyek. Zavart, hogy tanárbácsiztak, ugyanis a „tanár úr” tilos volt, az „elvtárs” megszólítást pedig maguk is rühellték. A kölcsönös bemutatkozást követően főleg pályaválasztásról beszélgettünk, koraeste volt, siettek haza. Egy fiatalasszony azonban sehogy sem akart távozni. Az igazgató behozta a kulcsot, aki utolsónak megy, zárja a boltot, mondta kacsintva. Rettentő zavarba jöttem. A bögyös menyecske elmondta, hogy özvegy, egyedül neveli lányát, aki a legszebb, nemcsak az osztályban, hanem az egész iskolában, sőt a környéken. Ezért nagyon félti. Annyi ügyes, szép fiatal tanár jött, mi lesz, ha valamelyikük szeme vet rá? Miközben beszélt, felállt, és egyre közelebb jött a katedrához, szinte feldöntött. Kibuggyantak pattanó mellei. – Jaj, mi lesz velünk, tanár bácsi?!…
Fülig vörösödtem, hebegtem-habogtam, mekegtem-makogtam, úgy tettem, mint aki annyira zöldfülű, hogy nem érti a nyilvánvaló fölajánlkozást. A nőt kemény húsból gyúrták, kiskutyaként követett a tanáriba, onnan a kijáratig, és be nem állt a szája. Mondandója lényege: van ebben a faluban elég érett nő, fölösleges a diáklányokra „fókuszálni”!…
Bezártam valahogy az ajtót, és elköszöntem tőle. Egész éjjel forgolódtam, reggel karikás szemekkel ébredtem. Gondoltam, becsengetés előtt iszom egy kávét. A megállóban rengeteg ingázó, a „csoszka” pultja mögött pedig, megrökönyödésemre – az estéli anyuka méri a fekete levest. Fehér köpenyemnek szólóan a helyiek előre engednek a sorban. (Utáltuk ezt az áncugot, később ugyanott, egy kótyagos polgár ledoktorurazott, és mindenáron ki akarta vétetni a vakbelét.)
Félszegen kérek kávét, és hogy egészen meg ne kukuljak, helyi szokás szerint: – Na, hogy van, Juli? – kérdezem a hölgytől.
A menyecske csak most tátotta ki igazán a száját.
– Ahogy hagyott az este, tanár bácsi! – kiáltotta teli torokból.

(Népújság, 2010)