Az éjjelt még pelenkák és rákos betegek társaságában töltöttem, igyekeztem a tőlem telhető maximumot megtenni, hogy anyósomnak a lehető legkevesebbet kelljen szenvednie, de a több napos kialvatlanság megbosszulta magát, a mára virradó éjjel különösen nehézre sikerült, szóval reggel egyszerűen rosszul lettem.

Most egy tündéri kis panzióban fekszem az ágyban, közvetlen a tenger partján, nagyjából a semmi kellős közepén, egy keskeny kis zsákutca legvégén lévő régi, de tiszta panzióban, európai stílusú francia ágyban, virágos párnahuzatban és halványkék paplanban.

Jobb fülemben a tenger morajlik, balban az utcácska másik felén magasodó hegyen álló fenyők susognak, az alattuk növő bambuszban a kabócák hallatják jellegzetes hangjukat.

Jött a férjem délben, hozta az ebédemet, látta, hogy alig állok a lábamon, így aztán odaparancsolta a bátyját akit amúgy nem a szorgalmáért szeretünk, és beültetett az autóba, elhozott ide nem is tudom pontosan hol vagyunk, valahol nagyon vidéken a nyugati tenger partján.

Az utat szinte végigaludtam, a monszun kellős közepén járunk, szakadt az eső, az ablaktörlő és a légkondi közös erővel is csak nehezen bírtak a forró, párás felületre zuhogó víztömeggel.

A sógornőm is lejött ma a kórházba, bár ő dolgozik hétvégén, de mégis. Köszönte, pedig nincs mit, ő is többet tesz, mint amit fizikailag bír és neki ráadásul az édesanyja, lelkileg is nehezebb úgy.

Orvosok, nővérek, segédnővérek és takarítók, mind a maximumot adják nap, mint nap. Igaz ugyan, hogy egy betegre 2 nővér is jut, de akkor is látni mi a kényszer és mi jön szívből.

Itt, Dél-Koreában az emberek akkor választanak maguknak ilyen hivatást, amikor valamiért egy életen át ezt szeretnék végezni. Nem égnek ki, hiszen van módjuk pihenni, rendesen meg vannak fizetve, rendszeresen képzik őket és a legmodernebb technikával dolgoznak.

Túl mindezen szeretnének és lehetőségük is van gyógyítani, a legapróbb sikernek is örülnek, nincs lehetetlen előttük, bármit megtesznek, hogy a beteg jobban legyen, meggyógyuljon, de ha ez már lehetetlen, akkor legalább ne szenvedjen és elmosolyodjon.

A bent alvó hozzátartozókkal is kedvesek természetesen, az én erőfeszítéseimet különösen nagyra értékelik, tudják, hogy ahonnan én jöttem nincs ilyen rendszer, szeretik, hogy szó nélkül teszem a dolgom. Mindig kapok egy pár kedves szót, vagy egy extra takarót, hozzátartozóknak nem járó kórházi párnát, bármit ami jelezni hivatott tiszteletüket.

Most viszont a tenger morajában pihenek, Wifi persze itt is van és méretes LCD televízió is, de vörös a föld a fenyők alatt, kis kandeláber világít a teraszon, hűs, sós szél fúj, mindent kinyitottunk csak a szúnyoghálók vannak behúzva, bár nem tudom vajon élnek-e itt szúnyogok egyáltalán.

Vettünk szásimit és szószt mellé meg mikrós rizst, azt vacsoráztuk. Forró zuhany alatt lemostam magamról a kórházszagot, a fertőtlenítő szagát egyaránt, bár a halál érintése nem akar lejönni, de nem is baj az, jobb vele jóban lenni.

Holnap majd sétálunk és nézzük az esőt, az apályt, a dagályt, a hatalmas sirályokat, kipihenjük a várost, a kórházat, a monitorok ütemes pittyegését, feledjük kis időre az elmúlást.

(A szerző következő szövege pénteken lesz olvasható)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

 

1. Marianna:
   2017. július 12. 10:19

   Szívszorítóan szépen van megírva.

2. B.Tomos Hajnal:
   2017. július 12. 11:01

   Vannak napok, órák , pillanatok, amikor az ember lénye legmélyén minden különösebb okoskodás nélkül megérzi, mekkora ajándék az élet. És holnap, mikor nézitek majd az esőt, a dagályt meg a hatalmas sirályokat, azt hiszem egy ilyen nap lesz számotokra.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ