Szüleim öt éves koromban vittek el először a tengerre. Elképesztően csodás volt minden: a nagy víz, a színes, felfújható labdák, a plázs nyüzsgő tumultusa. De legpompásabb a nők napszemüvege volt. Észrevettem, ha valaki feltesz egy csinos napszemüveget, egész lénye megváltozik. Néz valamerre, de nem tudod pontosan kit-mit figyel. Elfordul, de közben a szemüveg alól téged mustrál, mert a sötét vagy tükrös üvegen nem látni át. Egy napszemüveges nőnek még a hangja is érdekesebb, valósággal csicsereg, ha megszólít: kislány, szeretnéd-e felpróbálni ezt a tündéri kis szemüveget? – ezt egy fiatal elárusítónő kérdezte tőlem egyik délután, miközben a parton sorakozó ajándékboltok közt csellengtem. Persze, hogy felpróbáltam. Apró műanyagszemüveg volt, lila keretű sötét lencsékkel. Amikor belenéztem a tükörbe, pontosan olyan titokzatosnak láttam magam, mint az előző napokban megcsodált nőket, akikről soha nem tudni kit vagy mit néznek. Ráadásul a hangom is…..nos, a hangom egészen furcsa volt, úgy csilingelt mint egy ezüstcsengettyű.Szaladtam anyámhoz. Kértem, könyörögtem, vegye meg nekem azt a lila keretes napszemüveget. Ő azonban csöndre intett: meg ne hallja apád, hogy ötéves taknyos létedre máris napszemüveget követelsz.
Aznap éjjel már a lila keretes szemüveggel álmodtam. Benne tükröződött az egész plázs labdástól, napernyőstől, ott nyüzsögtek a szebbnél szebb csokoládébarna nők. De attól a naptól kezdve nem leltem kedvemet semmiben. Apámnak egy idő után feltünt, hogy nem hancúrozok többé a vízben, ebédnél alig csipegetek valamit s csak ülök a lepedő szélén mint egy ázott veréb s órákig nézem a messzi kék láthatárt. Anyám csak legyintett: biztos honvágya van. Aztán már nagyon óhajtja látni a testvéreit, akik idén nem jöhettek velünk.
Utolsó nap anyám sorra vette az ajándékboltokat. Legnagyobb ámulatomra három különböző színű napszemüveget is vásárolt. Az egyik lila keretes volt. Alig vártam, hogy hazaérjünk. Orromra biggyesztettem a vadonatúj okulárét és kimentem az utcára. A nagy csapat lurkó rögtön körülvett. Tapogattak, körbejártak, mint valami égből csöppent csodamadarat, sóváran nézték a lila szemüvegemet. Én a sötét lencsék mögül élveztem a helyzetet. Roppant izgi volt ott villogni a csodálat s az őszinte gyermeki irigység középpontjában. Végül a legjobb barátnőm mégiscsak lekunyerálta rólam a szemüveget egy pillanatnyi próbára. Felnézett vele az égre és azt mondta: besötétedett. Azzal uzsgyi ! Trappolt haza, hogy megmutassa új küllemét az anyjának. Én utána nyargaltam, de amikor kinyitottam a kapujukat, szörnyű látvány fogadott. Ő elterülve a betonon bömbölt, a szemüveg pedig jó méternyivel arrább miszlikbe törve. Az hittem rögtön elsüllyed velem a föld. Életem első napszemüvegét, az én lila keretes gyönyörű kincsemet még egy órányit sem viselhettem. Olyan keserves sírásra fakadtam, mintha a szívemet tépték volna harapófogóval. Barátnőm anyja, Mici néni kezét kötényéhez dörgölve rohant ki a nagy bömbölésre. Türelmesen csitítgatott, hogy meglásd, holnap bemegyek a városba és hajszálra olyant veszek neked, amilyen ez a lila volt.
Másnap, estig vártam Mici nénit. Végül megjött a vásárlásból, de nem kapott lila szemüveget.Utána vártam még egy hetet, egy hónapot, végül egy örökkkévalóságot. Mici néni megfeledkezett az ígéretéről. Amikor munkába állt a városban, egy délután gyönyörű, gyöngyházberakásos napszemüveggel állított haza. Pont olyan volt, mint amilyent Brigitte Bardot viselt egyik filmjében. De akkor már nem bírtam türtőztetni magam. Felemlegettem Mici néninek a lila szemüveget s a régi tartozását. Ismét megígérte, hogy legközelebb utána néz, hátha most már lehet olyan szemüveget kapni, mint amilyen az enyém volt. És kapott is: füstszínűt, okkersárgát, fémkeretest…..mind egy szálig saját magának. Szinte hetente váltogatta a drágábbnál drágább napszemüvegeket, csak nekem valót nem talált soha.
Én még sokáig álmodtam életem első napszemüvegével. Néha elővettem cserepeit titkos fiókom rejtett zúgából, mint ahogy szerelmesek nézegetik időnként a rég lepréselt ibolyaszálat, mely valami keserű csalódásra emlékezteti őket.
Időközben Mici néni is levitézlett. Egyre ráncosabb, nyeszlettebb lett, már a városba sem tudott bejárni. Azt rebesgették róla, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, hamarosan elpatkol.
Kétszer is megműtötték a szemét, de már nem lehetett megmenteni.
Amikor negyvenhét évesen meghalt, a koporsóban szeme egy fekete selyemkendővel volt átkötve. Azon az éjjelen álmodtam utoljára a lila napszemüveget. Mici néni viselte és szaladt, szaladt nevetve a tengerparton, nagyjából ott, ahol a hullámok megtörnek a plázs homokján. Kacagta, hogy nem érem utol.

1. Marianna:
   2017. július 12. 13:41

   Külömös történet, nagyon tetszik.

2. Kapui Ágota:
   2017. július 12. 16:49

   Nagyon különleges hangulatú novella. Nagyon megfogott.

3. B.Tomos Hajnal:
   2017. július 12. 17:10

   Köszönöm.