Ignác Iván hétköznapi ember volt, és mérnök.
Ment a kettő együtt.
A város egyik legnagyobb lakónegyedének a szélén lakott, ami jól is jött neki. Gyalog járhatott a melóba, ahol bár nem dicsérték, de sose szidták.
Ezen a reggelen is tapicskolt a taposómalom felé. Olyan két óra késése lehetett, mert előző nap túlórázott. Gondolta ez épp elég ahhoz, hogy felfrissítse az otthoni sörkészletét. Zacskó elő. Tíz üveg belé, lerohan felcipeli, s mehet a jöhet. A zacskóba tett tíz ütemes üveggel elindult. A kisáruházban mindenki ismerte, a főnök, a főnökasszony, a kiszolgáló lány. Mindig kedvesek voltak vele.
Hát azon a reggelen nem. Mert nem voltak nyitva. Minden üzlet, butik, kocsma 9-kor nyit. Egyedül a szemetesek dolgoztak, minden kukát kiürítettek.
Iván állt, álldogált egy zacskó üres sörösüveggel. Nem mehet be velük a munkahelyére. Minden zárva még, ideje nincs. Cipelni a vágyainak e monstrumait nem akarta.
Dobja el? Akkor máshonnan tíz üres üveg? Vigye vissza, haza ? Ám ha hazaérkezik, kezdheti elölről. A szemetesek mentek el mellette, dudáltak, integettek, ez adta az ötletet. A kukák üresek. Az üzlet előttibe belehelyezte az üvegeket, volt nála még egy zacskó, azzal lefödte. Majd amikor jön haza, kiszedi, beváltja, és viheti haza a söröket.
Ember tervez, élet szervez. Melónak vége, kutyagolás, lassan odaért a kukákhoz.
Sok szlávság nem volt a megjelölt kukában, banánhéj, üres cigaretta dobozok, zsepik…túllépett rajtuk, túlmatathatott rajtuk amikor a főnök kilépett a Fordjából, kiskiccelte a hangját, majd feltette a kérdést:
– Mit csinálsz, mérnök úr, csak nem keresel valamit?
– De igen, tudod a délelőtt én…
Másnap az egész lakónegyed biztos forrásból tudta, hogy a mérnök úr guberál…