(szeszélyes napló / 34)

Igazán, szinte megdöbbenek, midőn egy baráti levél szavainak összerakása, fáradságomba, elmetörésembe kerül, mint mikor az első magyar stylust csináltam. Ez az állapot, melyben én vagyok, melyben mi vagyunk, nem szomorúság, nem fájdalom többé; ez betegség, a lélek elgyengülése, melyen a legelszántabb akarattal s igyekezettel is erőt venni nem tudunk. Tudom, hogy nem jól van így, már nem is természetesen, de hogy máskép legyen: nem tehetem. Mi nem élünk, csak tengünk ; mi barátom, leszoktunk az alvásról! s csudálatos, még sem veszünk el! Én nem csinálok semmit, nem írok, nem olvasok, nem tanulok, nem gondolkodom, nemtársalkodom; én senki és semmi sem vagyok, — de még is vagyok valami: mesterségem, kenyérkeresésem martyrja; a templomba kell járnom, papolnom, halottat temetnem! dicsérnem a megboldogultat; beszélek az isten jóságáról a szomorú feleknek: a ki bölcsen tette, a mit tett; vigasztalom a megkeseredett szívűeket stb. stb.; aztán jót nevetek a sors e gyalázatos satyráján, úgy hogy ez a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb teremtés, ez a csontváz, ez az élő halott, a kit én feleségemnek, szeretett feleségemnek nevezek: ijedten yeti rám beesett szemeit, gondolván: hogy tán megtébolyodtam! Ilyen életet élünk mi! meddig tart így? nem tudom. (Tompa Mihálynak Arany Jánoshoz irt leveléből, 1858)

…Én is tudom, mi az: a legvígabb társaságban egyedül lenni, minden kültárgyban csak önbajunkat látni; járva-kclve halottnak, — sőt annál többnek: szenvedő halottnak lenni; örömet semmiben nem találni, sőt magától az örömtől futni mert az is fáj, mint betegnek a kaczagás; — mindezt én átérzettem a közelebbi évek alatt, — s hozzá még azt a gyötrelmet is, hogy bármely leverő volt az óra, azért a kötelességet teljesítni, a családért munkálni kellett; felállni és beszólni órákat naponkint nyilvánosan, féken tartani az éretlen pajzánságot, ügyelni szavaimra, mozdulatomra stb. a legapróbb részletekig, nehogy egy vagy más dolog nevetségesnek tűnjék fel olyan hallgatóság előtt, melynek mindegy akár Caesar akár Tóth Pál a professor, do ha szerit tehetné, hogy kikaphasson, kikapna rajta. Hordoztam hát én, édes Miskám, a tiedhez hasonlító kínokat; azt is tudom, hogy a vigasztalás semmit sem ért. Könnyű annak, kinek semmi baja nincs, azt mondani: végy erőt magadon, ragadd ki lelkedet a fásultságból, akarj és- megjön a kedv. Mind ezek szép tanácsok, de az a baj, hogy épen a lélekerő hiányzik, mely kivitelére szükséges; mintha ágyba szegzett súlyos betegnek azt javaslanók: csináljon commotiót, mingyárt jobban lesz. Köszönöm, de ha nem lehet.
És mégis, kedves jó emberem, azt tanácslom neked ama bölcsekkel: csinálj commotiót, lelki mozgást magadnak. Probatum est…
Irok nem taps, nem jutalom végett: írok lelki nyugalmamért.
Ám olvasd tehát a kedves elhunytadat érdeklő végrendeletet, ám káromkodj’, vagy panaszkodjál — csak hogy tégy valamit. Es keress valamit, a mi némileg érdekeljen. Mindegy akármi: perlekedés a consistoriumban, huzalkodás a tractussal, akármi, csak érdekeljen, ruganyosságot adand lelkednek. Eleinte nehezen megy, tudom. De minél több lesz az érdeklő pont: annál kevesebb jut amaz egynelc. Sőt még velem is veszsz össze ha tetszik — miért írok ily hosszú s bolond levelet — ez is használ… (Arany János Tompa Mihályhoz irt leveléből, 1858)

…Mostanában oly gyakorta s legközelebb két éjjel egymás után oly élénken álmodtam rólatok, hogy szinte babonás sejtelem kezd háborgatni. Meglehet, hogy mindez csupán beteges agyam éji káprázata, „aegri somnia”, semmi egyéb: de meglehet az is, hogy e megmarkolható, fontolható, rőfölhető világon kívül más is létezik körülöttünk, melynek kárpitja olykor-olykor lebben föl csak, sokkal rövidebb időre és titokszerűbben, hogysem a tudomány a sejtett valót kétely nélküli igazsággá tudná kristályosítni, hogy magazinjába rakhassa, mint valami kősót. Azért nem állhatom meg, hogy míg ez álmok benyomása alatt vagyok, meg ne kérdjem tőled: hogy vagytok édes jó barátom? Az éjjel hozzám jöttetek, előbb a kedves komámasszony, fényes hintóban, két hatalmas lóval, melyekben a „Fátyolt” /Tompa lovának neve sz.m./ és társát sehogy sem bírtam felösmerni, s komámasszony sem az én „kicsi” komámasszony volt, hanem egy junói termetű hölgy, magas, telt alak, kedvesen és sokat csevegő; vonásait mindazáltal felismerhettem. Számára lakomát rendeztünk; te azután érkeztél meg csikorgó rossz szekerén s gebe lovakon; arczod s egész termeted: „heu! quantum alter ab illo Tompa erat” — kivel harmadfél éve az agtelki barlangban bujkáltam: sovány, sárga szomorú alak. Efféle bolondság okos embert nem zavar ugyan meg, de teszem, hogy itt laknátok a szomszédban, hol ez a nagy „kinlódium” terpeszkedik, bizony csak benyitottam volna én niingyárt reggel hozzátok, megkérdezni: ..édesim, hogy aludtatok; oly furcsát álmodék, nincs valami baj ?” mit nem tehetvén, a kérdezést jelen soraimra bizom. (Arany János Tompa Mihályhoz irt leveléből, 1858)

…Hónapok óta épen semmit se’ csinálok; nem írok, nem tanulok, nem olvasok, még szórakozás kedvéért sem. Olyan unalmas az nekem, azon gondolkodni: mit akar más mondani? aztán nem is érdekel, bármit akar, s bármit mond. Hanem mérem egész nap a tornáczot és pipázom annyit, hogy gyakran csak mikor elszédültem, akkor veszem észre. Volna tán kedvem a kertbe menni, de minek? nincs ott egy fűszál sem; olyan idő jár itt, hogy a nyolczvan éves öregek állítása szerént, ember emlékezetére nem járt ilyen idő. Bátran elmondhatni: hogy egy év óta nem volt eső; a télen semmi hó, azóta egy harmatcsepp sem. A föld megégett; mindennap szakadatlanul orkán és vihar, 5—6 falu ég egyszerre, éjjel úgy, mint nappal. Agteleknek csak a helye maradt; mikor a múlt héten egyszerre 8—10 helyen lángot vetett: nem volt egy kanál víz sem a faluban.
Marháink bőgve, nyargalva járnak haza, ottkün semmi, itthon semmi cnni-való. A vetés megsárgult, elégett; s az élet ára a piaczokon kétségbcejtó’leg leszállt. Adó, cselédbér, napszám, ruliaféle háromszorta magasabb, mint mikor negyven forint volt egy köböl búza. Búza nem kell, marba nem kell, a hús, szappan, gyertya magas áron, s miből ezek kitelnek, t. i. a marha, negyed résznyi árán sem kell. A magtárakat szétoszlottak a részvényeseknek, mert egy lélek som vett ki egy íícsórral sem. ínség van a nagy bőség miatt; fúlunk erősen a zsírba. Felfordult világ! Nálatok szinte így van, úgy-e, édes gabnakereskedő poétám! (Tompa Mihály Arany Jánoshoz irt leveléből, 1858)

Az Aranykor Egykori Lovagja