Hazatértem. Jobb mellényzsebemből kivettem a három golyóstollat, de nem találtam a négyrét hajtott sárga lapot, a „segédnaplólapot”, a „puskát”, a „törzslapot”, azaz az aznapi naplóm vázlatát. Nem először tettem meg visszafelé az utat. Egy alkalommal esőben ázva találtam rá a járdán, máskor meg visszautaztam érte, s hát ott volt a segédnaplólap az ellenőr háta mögött, a gumipadlón. Ez alkalommal a postáig kellett visszagyalogolnom, mert emlékeztem rá, hogy a 62-es postahivatalban vettem elő legutóbb, hogy rávezessem a banki tranzakciómat. Útközben figyeltem a járdát is, de biztos voltam benne, hogy a postán megtalálom. Nagyot dobbant a szívem, amikor azon a széken, ahol ültem, megpillantottam a négyrét hajtott(,) sárga papírt a fekete golyóstollírásommal. Belegondoltam, hogy olyan ember vagyok, aki visszatér egy vacak papírlapért, ami nem hivatalos és ami nem hoz pénzt, de ami nélkül nem tudnám megszerkeszteni a naplómat (költségvetési adatok, időpontok, gyógyszerbevételek [másodpercre], vásárlásaim tételes részletezései…) Eszembe jutott 2011. október 7-i, pénteki kálváriám, amikor kórházba kerültem és már nem tudtam részletezni taxiköltségeimet, öt számjegyű banki műveleteimet, s aztán… mintha az idő fonalát is eleresztettem volna: szilveszterig bezárólag már nem vezettem napi költségvetést abban az évben. Lehet, hogyha fáradtan, fásultan, álmosan nem veszek erőt magamon, hogy megtegyem a lakásom és a posta közötti mintegy fél kilométert (egy „vacak” lapért), akkor átéltem volna azt a kórházi napot, mely olyan volt, mintha vetítés közben lángra lobbant volna a film. Család… gyermekek… karrier… Fina… Ficsa… mit számít naplóm napi tartalomjegyzékéhez képest…

Budapest, 2017. VII. 14