Le kell fogjam magam a nagyvárosban, mert ha mégsem, akkor becsöngök egy vadidegen kaputelefonon. Tessék, mit óhajt, szólnak bele, én pedig akcentussal, de eléggé érthetően előadom, szeretnék körülnézni ötödik vagy hetedik emeleti lakásukban. Nem vagyok rabló, sem elmebeteg, mintha a bűnözők meg eszementek hétpróbás szokása lenne a becsengetés ismeretlenül. S azért szeretném megnézni, hogyan laknak, mert a sugárútról fölnézve az az érzésem támad, hogy aki korábban ott élt, eddig már elmenekült, vagy agyonnyomta a legeslegjobb biztosító, a legeslegjobb autó, a legeslegjobb szolgáltató, a legeslegjobb ingatlanközvetítő sokemeletes pannója. Lentről ugyanis teljesen tömörnek tűnik a kép, aki pedig mögötte lakik, nem nézi, hogy Mikulás bácsi vagy választáskor a Nagy Potenciájú (helyesen: Potenciálisan Nagy) Államférfi óriásmosolya mögött húzza meg magát. Anélkül hogy valakit is megkérdezhetnék, tudom, kettőn áll a vásár. Csak az a kérdés, mennyit kell fizetnie a reklámozónak, hogy az így árnyékvilágba költözöttnek megérje? Hőszigetelték a lakást ingyen és bérmentve. Vagy fizetik a villanyszámlát. Ami nem nagy dobás a lakás tulajdonosának, az illető akár azt is mondhatná, tessék egy házzal odébb vinni a reklámot, azontúl nem kell égetnem fényes nappal a villanyt. Nekem, ha rákopíroztatom magam a tízemeletes főfalára, még az is megérné, hogy az így lefödött háztartások teljes lakosságának egy teljes mandátumra érvényes ebédjegyet váltsak a sarki vendéglőben. Lám, így is kapcsolható a politika és a megélhetés. Az is kérdés, ki hogyan éli meg a korábbi élettér átalakulását. Nem kizárt, hogy néhány generációnyi szakadatlan tanulás, illetve alkalmazkodás után kifejlődik bennük egy olyasfajta képesség, amellyel a reklámfal elé, sőt, a reklámba helyezik maguk, és akkor ők lesznek az örökpanorámás, ide reggeltől estig, de még azután is besüt a nap feliratozású reklámlakások lakói. Vagy miért ne, maga a Nagy Férfiú, akinek barátságos mosolya öt lakást fog be hosszában, másfél emeletet széltében. Nem kizárt, hogy én dramatizálom el az ügyet, illetve ügyet csinálok abból, ami tulajdonképpen nem az. Hátha kitalálták a forradalmian új technikát (mert a reklám az egyik megugróan dinamikus üzletág), hogy mi természetesen, és csakis azt látjuk, amit látnunk kell. A céltárgyat, célszolgáltatást, célszemélyt, célintézményt, célfeladatot, célmotivációt, célkövetkezményeket. Ebben tehát okosabb nálunk, mi pedig manipulálhatók vagyunk. Ezt vedd. Erre kössél szerződést. Rá szavazz. Hátha feltalálták az egyik iráyban áteresztő vásznat vagy műanyag felületet, s az illető ott fenn semmit se érzékel a takarásból, mert tulajdonképpen takarás sincs. S ha csupa troglodita lakik e reklámba csomagolt magasépületekben? Sereg barlanglakó, akiknek pont az örökös félhomály kell a túléléshez. Egy öreg és módfelett rokonszenves asszonyság első emeleti lakása alatt, a földszinten jó ideig fúrtak-dürüszöltek (itthon a kis- nem pedig a nagyvárosban), s a csattogás egyáltalán nem zavarta az asszonyságot, sem a gépeivel beköltöző fogorvosi rendelő. Az asszonyság süketnéma, s a történet amennyire igaz, annyira valószerűtlen. Ennyit az eleve elrendeltségről meg a trogloditákról, akikről csak hisszük, sokkal kevesebben vannak, mint valójában mégis.
Izgatnak a látható tartományból örökre kizárult lakóházak, lakóikkal egyetemben. Legközelebb becsengetek.