1988-ban rendezett Dél-Korea olimpiát és a következő téli olimpia is náluk lesz.

Jól emlékszem, 19 éves voltam, ültem a televízió előtt és lenyűgözve bámultam a megnyitó ünnepséget, a legyező táncot, a sok csodás ruhát, a végtelenül fegyelmezett élőképeket.

Egy egzotikus országot láttam, kiejthetetlen szavakkal, sok panelházzal, kis facsemetékkel és széles sugárutakkal, rajtuk kizárólag általam ismeretlen márkájú, belföldi gépjárművek közlekedtek.

Soha, de soha nem gondoltam volna, akkor sem, korábban sem, hogy valaha több közöm lesz ehhez a helyhez, mint a saját szülőhazámhoz.

Pár éve már itt voltam, mikor egyik kedvenc beszélgetős tv műsoromban a ’88-as olimpia került szóba.

Ott elmondták, hogy akkor még Dél-Korea sokkal többet szeretett volna mutatni magáról, mint amire a tényleges lehetőségei futották, így például a hajléktalanokat föld alatti bázisokba szállították a rendezvény idejére, hogy a külföldiek ne lássák őket.

Azt is említették, hogy ez bizony szégyen még ma is, minden koreai szégyene, ugyanakkor ma már nincsenek hajléktalanok, vagyis persze, vannak, hiszen lehetetlen, hogy ne legyenek, de őket a szociális háló megfogja a teljes lecsúszástól.

Még ma is vannak idős nénik és bácsik, akik a kidobott papír, karton szemetet gyűjtik össze, eladják az átvevő helyen és abból fedezik a napi megélhetésüket, létező és elfogadott módja ez itt a szegénységnek.

Más idős emberek családi tragédia okán nevelik az unokáikat, s mikor azok egyetemre mennek, a nagy összegű tandíjat kifizetendő, bizony bármilyen munkát elvégeznek.

Kedves rokonom ápolónő. Kemény hivatás az itt, már nyugdíj előtt áll nem sokkal. Segédápolóból lett az idők folyamán több egyetem és továbbképzés munka melletti elvégzése árán műtéti asszisztens, ma egy nagy, egyetemi kórház egyik legmagasabb pozícióját betöltő embere.

A szülei meghaltak mikor ő gyermek volt, idősebb fiú testvérét anyósom taníttatta ki, ő angol tanár lett, a középső fiú gimnázium után számviteli főiskolára ment, mert az olcsó volt, nyugdíjba már mint a jegybank fiókvezetője vonult. A következő két testvér lány volt, az ő taníttatásukra senkinek sem volt ereje, pénze. Szülők hiányában a sorsuk kegyetlen volt. Kettejük közül az idősebb az ápolónő, a fiatalabb, velem egyidős lenne, meghalt rákban, fiatalon, két kisgyereket hagyva árván, hirtelen és sokkolóan. Ő dietetikussá képezte magát.

Itt nem könnyű az élet, a munka nem valami, aminek az önmegvalósítás és a személyiségfejlesztés lenne az elsődleges célja, nem. A munka itt az élet, pénz, amiért ételt adnak a boltban, még ma is ezt jelenti elsősorban, bár ma már kétségtelen jelek mutatkoznak ennek a tendenciának a megváltozására.

A nénik és bácsik akik száz évesnek látszanak és kerekes kocsin húzzák a kartonokat, rajtam kívül senkit sem hatnak meg, dolgoznak, mert itt dolgozni kell, ha az ember élni akar.

Ez a félsziget emberemlékezet óta túlzsúfolt, földje nem túl termékeny, rengeteg a hegy, a folyó, a tenger, sok volt az éhínség, a háború, nagyhatalmak játszótere van itt.

A koreaiak sokat dolgoznak, keveset alszanak és nagyon szeretnek élni.

Napi tíz, tizenkét órányi munka után este, sötétedés után telve vannak a közparkok. Kerékpároznak, tollasoznak, sétálnak, pingpongoznak, nevetnek, hangosak és derűsek.

A kávézók is tömve, a kocsmák, bárok is. Ki, hogyan vezeti le a felgyülemlett feszültséget, egyénenként változó.

Hétvégén túráznak, hegyet másznak, a tengeren horgásznak vagy épp a kolostori magányban lelik kedvüket.

Hatalmas vízi élményparkok, vidámparkok, golf és teniszpályák szolgálják a megfáradt emberek pihenését, de ezek a helyek a társadalmi kapcsolatok építésére, ápolására is szolgálnak.

A hamarosan megrendezésre kerülő téli olimpia már egy egészen más Koreát mutat majd.
Magabiztos, stabil gazdaságot, kreatív embereket, fejlett infrastruktúrát, nyilvánvalóan fantasztikus szervezést, hiszen abban ők mindig is az élen jártak.

A két olimpiát elválasztó huszonegynéhány év alatt ez az ország rengeteget változott. Még az én generációm sem tudja egészen pontosan, hogyan kell szórakozni, de az eggyel fiatalabbak már igen. Ők azok, akik esetleg egyetem közben meggondolják magukat és valami egészen mást tanulnak, akiknek a munka már nem pusztán a mindennapi betevő, de hivatás, öröm és élvezet is egyben, akik tudatosan azt a foglalatosságot keresik, amiben kiteljesedhetnek.

Kisebbek a családok, kevesebb a gyermek, kényelmes az élet, digitális a világ, megszűnőben a hagyományok széles tábora, egy új világ jön.

Nem tudom, vajon jobb lesz-e, mint ami eddig volt, de, hogy más, az biztos.

Mikor először itt jártam, a nénik megsimogatták a hajam, mert nem láttak még ilyen selymes, vékony szálút belőle, alig hitték, hogy igazi, a magasságom és egyéb méreteim sem voltak errefelé szokványosak, egy idő után egészen úgy éreztem magam, mint valami különleges jószág az állatkertben.

Ma, ha bemegyek a közértbe és mondjuk még sosem jártam ott, egy szempillantás alatt nyugtázzák, hogy külföldi vagyok, majd a világ legtermészetesebb módján kiszolgálnak, mint bárki mást. Senki sem bámul, senki sem bánt, igaz, engem itt soha nem bántottak.

Nyelvtudásom ha napvilágra kerül, azért még igen nagy elismerést vált ki belőlük, de a rózsaszín és kék hajammal sem tudok már „polgárpukkasztani”, azok az idők elmúltak, ez a világ színes egyéniségek színes palettája, ahol nekem is jut hely bőven.

(Szerző következő irását jövő szerdán olvashatják)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ