„A szabadságharcról nagyon sok memoár és egyéb följegyzés készült, száznál is több – állapitotta meg bevezetőjében Lukácsy Sándor. – Megírták emlékeiket hadvezérek és politikusok, mindenféle rangú katonák és polgári személyek, hivatásos írók és alkalmi tollforgatók, közszereplők és egyszerű szemtanúk, hazafiak és osztrákbérencek, férfiak és nők, öregek és fiatalok. Az emlékiratok és naplók mindegyike érdekes mozzanatokat őrzött meg a nagy idő eseményeiből, hangulatából, együtt pedig ez a sok-sok ezer írott lap végtelen gazdagságú mozaikképet alkot.

Ez a hatalmas és színpompás tabló mégis hiányos volna, ha egy színész, Kassai Vidor, történetesen nem írja meg memoárját. Ő ugyanis a szabadságharc idején nyolc-kilenc éves gyerek volt, az eseményeket tehát egészen más nézőpontból szemlélte, mint felnőtt kortársai. A nagy mozaikkép az ő gyermeki emlékeivel vált teljessé.
Kassai Vidor nemcsak mint memoáríró érdemes figyelmünkre. 1840-ben született a Torontál megyei Gyálán, ahol apja jegyző volt. Abban az időben gyakran megesett, hogy egy ifjú, mielőtt nyugalmasabb polgári pályát választott, kalandos kamaszéveit valamely színésztruppnál töltötte el. Kassai Vidor… fiatalon apa nélkül maradván, először polgári kenyérkeresettel próbálkozott: volt kereskedősegéd, könyvkötő, szobafestő, még templomokban is pingált, és csak viszonylag későn, huszonegy éves korában lépett a színi pályára, melyen aztán meg is maradt. Molnár György budai népszínházában játszotta első szerepét. Nagy, látványos játékot adtak Bem apó csatáiról; Kassai Vidor mint önkéntes honvéd legyeskedett egy honleány körül, és szerepe szerint átölelte derekát. „Ejnye, de kellemes ölelés volt ez!” – súgta oda partnerének, mire a színészleányka, aki nem más volt, mint Jászai Mari, e szavakkal válaszolt: „Nem vagyok befűzve.” Igy kezdődött Kassai Vidor és Jászai Mari szerelme, melyből viharos házasság lett, még viharosabb válással mint befejezéssel. Kassai Vidor színészpályája sem volt göröngytelen. Bár nagy sikereket aratott komikus szerepekben, intrikák keserítették el, s élete álma, hogy a Nemzeti Színház tagja lehessen, nem teljesült. Még ötvenéves kora előtt visszavonult, festegetni és emlékiratait írni.
Memoárja legjobb lapjain mint kitűnő írásművész mutatkozik be. Amikor a szabadságharc évének emlékeiről szól, csak olyasmit jegyez föl, ami gyermeki látószögébe esett…

Egyszerre azt vettem észre, hogy mozgalmasabb lett a világ! Rónayéknál a vendégek még sűrűbben és számosabban fordultak meg, mint azelőtt. Muzsikáltak a makói cigányok, akiknek ekkor még a bandában nem csupán vonós hangszereik (mint ma), de trombitáik és bombardonjuk is volt. Jöttek a követválasztások az országgyűlésre. Követ Rónay János lett. Egy idő múlva igen szokatlan látvány ragadta meg figyelmünket: Rónay Jánost, a követet láttuk, amint húsz-harminc, póznákkal ellátott parasztot léptetget a mezőn. Ezt azelőtt sohasem láttuk és nagyon megbámultuk, hogy az emberek se nem kapálnak, se nem kaszálnak, hanem csak jobbra-balra lépkednek egy sorba, anélkül, hogy egyéb munka után törnék magukat, az uraság pedig így kiabál nekik: „Fél jobb, fél bal, balra kanyarodj, állj, indulj” – azok pedig minden szóra egyszerre mozdulnak, azt mondták, hogy az uraság – a népet egzecérozni tanítja. Hogy mindez mire való, azt el nem tudtuk képzelni, de nemsokára megtudtuk, hogy mire való. Nemzetiszínű kokárdák nőttek az emberek kalapjain meg a melleken. Sok embert láttunk kardosan. Nagybátyám prém-utánzatú szövetből készült, elől-hátul lapított jurátus kucsmával a fején, kokárdásan, kardosan járt. Szép volt ez nekünk nagyon. Aztán hallottuk, hogy „gyünnek a rácok, gyünnek a szerviányok”. Kiszombor még a Bánságban van, bár épp a határán, azért éppen idáig igyekeztek a rácok meg a szerviánok. Hogy tehát ezt könnyűszerrel meg ne tehessék, hát eléjük kellett menni. Nagy embertömeget láttunk átjönni Makóról, sokféleképpen voltak öltözködve. Láttuk még Balogi Bálint kékruhás fődes gazda uramat is széles fringiával lóháton. Legtöbb azonban póröltözetben, ingben, gatyában, póznavégre erősített, fölfelé irányított kaszával. Azt mondták, hogy nemzetőrök. Elmentek Béba felé. Én is kaptam egy hegyes tetejű, nemzetiszínű csíkokból összevarrott sapkát. Kokárdája mindenkinek volt. János úrékhoz a Bánság belsejéből menekülő nők és úrfiak jöttek. Némelyik úrfinak igazi kardja is volt (csak kisebb), ezeket bámultuk. Szerettünk volna mi is olyat, de az nagyon drága lehetett. Az igazi kardos úrfiak csapatot alakítottak fiúkból – országszerte így volt akkor. Már megvolt a csapat, a kisdob is, de hiába próbáltak akárkit, vagy nem tudott, vagy nem akart dobolni egyik se. Én még kicsiny voltam közéjük, reám se hederítettek. Egyszer az egyik úrfi így szólt: „Próbáljuk meg a Vidort – dobosnak ugyanis kis embereket szoktak tenni.” Nem emlékszem, de majdnem biztosra veszem, hogy én sem tudtam dobolni, mert most se tudok; de már arra emlékszem, hogy jobban ütöttem mégis, mint akármelyik ott, akit erre a nem kapós sarzsira rábírhattak. Jobb szerettem volna ugyan én is fegyverben szolgálni, de oda be se akartak venni. Elfogadtam hát a dobosságot.
Többször is voltak nálunk honvédek beszállásolva. A honvédség fegyverei csappantyúsok meg úgynevezett cinderesek voltak. Töltényeik szürke, puha itatóspapír hengercsőből állottak; ennek a csőnek egyik vége zárt volt, fenekén a gömbölyű golyó, ezenfölül a lőpor; a papírcső üresen maradt felső fele pedig vissza reáhajtva a töltött részre. Fegyvertöltéskor ezt a visszahajtott részt (mint fölöslegest) foggal szakították le (ezért, akinek elöl foga hiányzott, az apró fegyverben nem szolgálhatott), ekkor a port a fegyvercsőbe töltötték, a megmaradt papírtokot pedig golyóstul utánanyomták, végre vasvesszővel két-három suhintással ráverték, azután lőttek; ezt azonban a honvédek nemigen kedvelték; egyszer-kétszer lőttek, azután vagy szuronyt szegezve rohantak, vagy megfordították fegyvereiket s annak boldogabb végével manipuláltak. Beszállásolt honvédeink töltényeiket olykor kirakták az asztalra. Kosztosfiúnk elcsent egyet-egyet s a lőport elosztotta közöttünk; a honvédek sohase keresték, ilyesmire nem értek akkor reá. Nagynéném varrócérnája hosszúkás facsigákra volt gombolyítva (úgy árulták). Az üres csigákat én kaptam – ez végig ki volt fúrva. Ennek egyik végét ablakónnal betömtem, oldalán kis lyukat fúrtam s kész volt az ágyú. Folyton háborúztunk, ágyúztunk, csoda, hogy a házat föl nem gyújtottuk. Megostromoltuk a deszkakerítést, vertük tégladarabokkal, botokkal. A szomszédok átjöttek, hogy mi történik portáikkal. Ilyenkor azután minden vitézségünk mellett is mi verettünk meg. Szenvedtünk a hazáért – mondottuk.
Még folyton háborúzgattunk, de már nemcsak rácok és szerviánok, hanem németek meg muszkák is szerepeltek. Még eddig ugyan nem láttunk belőlük egyet se, de már folyton lehetett hallani, hogy jönnek. A nép ilyenkor összepakolt, s amikor hírlett, hogy jönnek, kitakarodott batyuival a lelei rétre a nád közé. Ez így ment többször, amíg végre a nádat mind letaposták s úgy maradtak a pusztaságban elbújva. Belefáradtak ebbe is, már nem is hitték, hogy jönnek, nem futottak el, s ekkor jött a német éppen. Nálunk otthon is folyton elástak meg fölástak a kertben néhány kopott ezüstkanalat meg egy honvéd atillát, de akkor én mindezt nem tudtam, nem kötötték az orromra. A német bejöveteléről Makóra ennyit tudok: a honvédség átment a Maroson Kiszomborra, csupán egy csapat huszár maradt a hosszú és széles Sóház utcán várni, mikor mutatkozik a német. Én anyámmal éppen látogatóban voltam öccsénél, Maier Sándor nemzetőr és fűszerkereskedőnél, amikor újra jött a hír, hogy jön a német. Már nem is hittük, annyiszor jött ez a hír. Éppen azért volt most is odahaza kiterítve a honvédatilla szellőzni. De Schlick vasasnémetjei ezúttal csakugyan jöttek. Anyám kézenfogva éppen hazafelé igyekezett velem. Amikor az utcánkhoz értünk (éppen főút volt), nagy szél és iszonyú por között megpillantottam a fehérköpenyes, fényes sisakos vasasnémeteket, amint száguldottak (a honvédek liszteszsákoknak hívták őket). Megálltunk a mellékutcában s végignéztük, mint rohantak a nagy szélben és porban (a huszárok tehát már elmentek volt). Azt hittem, rögtön összedarabolnak bennünket, de biz azoknak több bajuk volt a nagy porral, s reánk se hederítettek. Szurkoltam, de érdekes látvány volt. Elvonultak, s mi hazamentünk. A házakon mindenfelé fehér kendők. A mi kiterített honvédatillánkat meglátta egy vitéz svalizsér, nagy lármával kinyittatta a kaput, beugratott, a kardjára szúrta s magasra tartva elvágtatott vele.
1848—49-ben az emberek általában nem olyanok voltak, mint azelőtt, meg azután. A nép sokkal vígabb, az emberek úgyszólván nem is házaikban laktak, hanem az utcákon. Folytonos volt a csoportosulás; csapszékekben folytonos volt a zene és tánc, nemcsak ünnepnap, de hétköznapokon is. Olyan volt, mintha senki se dolgozott volna; pedig ha más nem, de a szabók és lábbelikészítők bizonnyal soha serényebben nem munkálkodhattak, mint éppen akkor; nagy szükség volt honvédöltözetekre. De a nők is sok dolgot adtak nekik; egy része gyászolt, nagy része folyton mulatságokban meg nemzeti ünnepélyeken volt, és amíg emennek fehér vagy nemzetiszínű, amannak gyászruha kellett. Sok fehérneműre is lehetett szükség akkor, mert az ócskákból tépést csináltak sebesültjeink számára, melyeket hölgyeink összegyűjtve küldözgettek szanaszét. Én is tépdeltem, meg a többi gyerek is, és noha nem volt mulatságos, de éreztük, hogy hazafias kötelességünk ez nekünk is. Igy voltunk mi gyermekek általában; nem értettünk semmit, de éreztünk mindent, éspedig úgy lehet fokozottabb mértékben, mint akik többet értettek belőle, mert mi nem mérlegeltünk semmit, hanem úgy vettük, amint éppen nekünk jött – éspedig jött… bőségesen. (Oly nagy volt a gyermekekben a lelkesedés, hogy még 1852-ben is Parádon Hermin nővérem és Lajos fivérem poharaikból mindig háromszorra itták ki a vizet, mondván: éljen a haza! éljen Kossuth! éljen a szabadság! Azon kérdésemre, hogy leugranának-e a toronyból, ha ezzel Kossuthot megmenthetnék, minden késedelem nélkül azt felelték: le bizony.) De térjünk vissza. Az iskolák szüneteltek, az a sok gyerek folyton méregette egymást, hogy mekkora, hogy mehet-e már honvédnek, némelyikkel alig lehetett bírni; egyre háborúztak. Remény, várakozás és bizonytalanság uralta meg az embereket. Sok házasság köttetett. Senki se volt biztos, hogy a holnapot megéri; az időt, az alkalmat nem akarta elszalasztani, kivált ha szerelmes volt. Igen sok eset fordult elő, hogy az ifjú férj házassága után egy hónap múlva már a csatatéren lelte sírját; vagv egy-egy vitéz iparoslegény századossá lett és szerencséje mámorában sietett szíve választottját oltárhoz vezetni, mit se törődve múlttal, jövővel, mely úgyis bizonytalan – lesz, ami lesz! A városok ünnepélyes kivilágításai napirenden voltak. Lelkes szónoklatok és lelkes vidámító baklövések váltakoztak egymással. A naponta váltakozó győzelmek vagy vereségek hírei csak úgy nyüzsögtek a levegőben és az egész nemzetet üstökénél fogva tartotta lehatalmító erejével a szédületes mámor. Tüneményes idők. Hogy búcsúzzam el tőletek!? Mint gyermekek igenigen csekély részt vehettünk benne, nem is értettünk belőle semmit, de éreztük, belterjesen éreztük, mint a lelkiismeretet. Ma el se tudom képzelni, hogy a nemzet fiai még valaha képesek lennének oly mindent magával sodró föllángolásra, mint voltak 1848-ban. (Lehetséges, hogy csalódom!)

Forrás: Lukácsy Sándor: Magyar Robinson és egyéb irodalmi ritkaságok. RTV – Minerva, 1987.