(Részlet egy készülő regényből)

Minden a jó győzelmét bizonyítja. Legtöbben nyugalmat mímelnek, megértést, toleranciát. Ettől remélik a felmentő ítéletet. Aztán odakint szemükbe döf a valóság, kitárulkozik a szabadság árnyékos oldala, az első nekibuzdulás után úgy szédelegnek a nagyvilágban, mint egér a labirintusban, fogódzót keresve, valami segítő kezet, hiába, mindenki otthon hagyta emlékezetét…

Az, aki éveket tölt a magányos szobában, bár sápadtabb lesz néhány árnyalattal, úgy tűnik, végül mégis megtalálja a belső egyensúlyt.

Kéthetente váltja az ágyat, hol itt, hol ott bukkan fel, mindenki szívesen fogadja, mert ő is volt reménytelenül szerelmes, abba nyomorodott bele. Most már más nyelvet beszél, saját birodalma van, vagyona mérhetetlen.

A főtéri padon ülő kívülről fújja az aranycsapat névsorát, emlékezetes meccseket közvetít, könnyedén improvizál. Odább egy német rágógumit osztogat a csoportba verődött gyerekeknek, Chewing gum, a boldogság netovábbja. Ő francia gyufát kap, könnyen lobban lángra, falon, cipőtalpon gyújtogatja. Nyugati specialitás. Jó volna helyesebben beszélni idegenül, ebből is kifut lassan, nem a szász nagymamán múlik, ő igazán megtesz mindent. A vendégek is, ellophatná a szakmát, gyerekkorban könnyen tanul az ember.

– Ja, knedigefrau – (sosem tudja meg a szó jelentését, talán sváb)… – az öregasszonyt megint kidobta a lánya, vinklibe vágta, jelenti szakszerűen, ilyenkor jön át hozzánk, már készíti a koffert, – nem bírom tovább, knedigefrau. Az a dög, hatalmas, mint egy tehén, a néni filigrán, púpos körvonala újabban naponta beáll az ajtóüveg keretébe, már csengetnie sem kell, nyitjuk neki az ajtót, megnyugtatja a megértő fogadtatás, sört kér, altatná fájdalmait.

A csonka ujjú zongoratanárnő Chopint játszik, szünetben apró terítőket horgol, frivolitás, ilyen pikáns szakneve van miniatűr alkotásainak. Férje buzi, kivénült balett-tanár, előkelően utálja a nőket. Feleségét hatványozottan. Mert az utálat minősége sem mindegy. Viszont belátja: a házasság biztosíték, paraván. Csökken a lebukás veszélye. Mert vadásznak rájuk is, ebben az alakulatban mindenki egyszerre lép, azonos ütemben, nincsenek szinkópák, nincs másság, esténként közvécékben kötnek ismeretséget.

Ősz hajú Don Quijote is ilyen, kényszernősült művész, amatőr színjátszó. Nappal vendéglőknek szállít italt, sötétedés után vedlik át, merészkedik elő belőle az excentrikus meg-nem-értett, átutazik másik, valódi világába. Ilyenkor berúg, Pendereckit hallgat. Persze nem érdekli, hogy az asszonyt is inkább a nők vonzzák, meg hogy méregerős szilvapálinkával enyhíti gyomorfájdalmait. Az sem, hogy szén-monoxid végez vele és a szomszédasszonnyal is, egy füst alatt. Eltávoznak, mert szükségtelenek.

Eltávoznak, mert szükségtelenek: írók, művészek, zsidók, németek. Fogy az értelmiség, csökken az értelem. Gépolajos kezekre van itt szükség, kérges parasztmarokra, kézzelfogható munkadarabokra, kukoricacsőre. A szellem láthatatlan, haszna elenyésző. Ha mégis üzen valahonnan, bele kell fojtani a szót. Szólamok zengenek, elkülönöl a szó, a különc elidegenedik.

Menni kell.

1. Gergely Tamás:
   2010. december 8. 09:16

   Szépernoes hang a pusztulásról. „Öröm volt olvasni” – elnézést, ez a gépem nem tud hosszú ö-t írni…

2. Dr.Gatty:
   2010. december 8. 12:36

   Köszönöm! Tulajdonképpen ezért került föl ez a még cím nélküli írás: néhány hangért,(visszhangért), véleményért.

3. Gergely Tamás:
   2010. december 8. 15:08

   Arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóvá válik, hogy a rossz az úr. Viszont az irodalom éppen létezése által azt a látszatot kelti, hogy minden rendben. Vannak ugyan hibák, de azokat felfedjük azáltal, hogy megírjuk. De majdnem angyalok vagyunk, legalábbis a felé törekszünk…