Megnéztem még egyszer, és újra csak azon tűnődtem: mért ez a címe Abdullah Oguz török rendező különleges hangulatú játékfilmjének. Amely igazából egy olyan világba kalauzol el minket, amiben nehéz gyönyörűséget lelni. Persze, ha különbséget próbálok tenni a gyönyörűség és gyönyör között, akkor…
Az előbbi lehet akár az esztétikai öröm állapota, a másik inkább a testi öröm rövid robbanása.

Rövid és gyakran önző. Olykor mindent lebíró. A gyönyört vágyót és a tárgyát is. S nem mellesleg a bennünk lévő emberit.

Valami ilyen lebírhatatlan, brutális gyönyör dobta a török falu eladdig ártatlan lányát, Meryemet a tengerpartra, hogy beszennyezze a falu középkori erkölcsökön nyugvó, szeplőtlen horizontját.

A nyitó képek a szemünket veszik célba, ebben a világban amúgy is csak ritkán léteznek szavak, valahogy úgy, mint Móricz Barbárok-jának emberi kommunikációtól elszokott, cudar közegében. A tengerparton rendezetlen ruhában fekvő lányt meggyalázták – szavak nélkül is megértjük. Az őt felemelő juhász az „aklába” viszi, ahogyan ártatlan kis báránykáit terelte. De ez az „akol” a szégyen sötét, fülledt, mélységes gödre. Meryemet a falu(közösség) több évszázados szabályai értelmében el kell zárni, el kell rejteni, meg kell büntetni – a patriarchális szokásrendbe beletört asszonyok teljes egyetértésével. Meryem bűnös, mert áldozat lett – megérdemli a büntetést, és nem érdekes, ki cselekedte ezt vele.
A szégyen MEGTÖRTÉNHETETT vele.

A falu szégyenét pedig csak Meryem önkéntes halála moshatja le.
De hát hol is vagyunk tulajdonképpen, kérdezi a néző. Ez most a 21. század vagy valami más? Törökország pedig Európa, vagy nem? ….Hát lehetséges ez?
Lehet – ott, távol Isztambultól mindez megtörténhet. Persze nem leírva, pecsételve, dátumozva, csak a szokásjog alapján, amely még ismeri a modern jogszolgáltatást megelőző jogi mindenhatóság letéteményesét: a kádi fogalmát is.

A kádi pedig ragyás arcú, szigorú férfi; a férfiak 0 Meryem apja is – félelemmel vegyes tisztelettel járulnak elé. (Ali Riza – a kádi – egyébiránt minden bizonnyal a legfontosabbat birtokolja a faluban: a kenyérhez szükséges, létfontosságú liszt korántsem középkori „bizniszében” van benne nyakig.) Ítéletét még az apa sem vonja kétségbe, bármennyire is fáj a szíve anya nélkül felnőtt leánya miatt.

Látszatra Meryem is kész elfogadni a rá mért ítéletet, amikor mostohaanyja közli vele a tényállást. Tudja azt a lány maga is, a pajta sötét homályában a halál arcát pásztázza nagy, riadt tekintetével. A mostoha hangja, viselkedése híján van minden együttérzésnek, de még szánalomnak is. Tökéletes a sorsa alatt roskadozó gyereklány magánya.

Hozzákezd hát, már mormolja az imát, a hurkot is átveti a fején, amikor kívülről benéz a mostohaanyja. A lány rémült, fiatal arca hirtelen megkeményedik – a szégyenért talán meghalna, de a mostohájának nem szerzi meg ezt az elégtételt. A csupán tanult és megkövetelt viselkedés parancsát elmossa a megalázott gyerekkor sérelmeinek emlékéből származó gyűlölet személyes sodra.

A mostoha életében először tett akaratán kívül jót a lánnyal – zsigeri gyűlöletével megmentette az életét.

A kádi pedig bajban van. Meg kell lennie. Hogy mért kell, mért van nagy bajban a falu emiatt, igazából nem értjük, de hát mi nem is élünk a középkorban. Törökország sem, persze – vagyis sok-sok helye már nem. Például Isztambul, a nagyváros sem. Mégis oda küldi Meryemet a kádi a katonai szolgálatból hazatérő Cemal nevű fiával, akinek ott kell az ítéletet végrehajtania, ahol egy falusi gyereklány halálsikolya meg sem hallatszik a babiloni zsivajban.

Cemal pedig nem kérdőjelezi meg apja igazát – a katonai szolgálat évei amúgy is hozzászoktatták ahhoz, hogy a parancsot gondolkodás nélkül végre kell hajtani. Így hát mogorván és elszántan indul el a lánnyal.

Hosszú útjuk lesz – és talán nem is fontos végigkövetnünk az összes állomáson ezt a két embert, amint a civilizáltabb (?) világgal találkozva lassan lefoszlanak róluk a régi, megcsontosodott világ kérgei, hogy láthatóvá váljanak ők maguk: egy szép fiatal lány, aki meggyalázottsága ellenére maga a hófehér ártatlanság, és egy mameluk szerepbe szorított fiú, aki szigorúságának függönye mögött őrzi hajlamát a jóra, a szeretetre.
Az út első nagy fordulópontja az a kulcsjelenet, amikor Cemal ráébred – képtelen megtenni, amit apja kér, nem tudja megölni Meryemet. Ott, a nagyváros egyik felüljárójának modern zajában oly messze van tőlük az otthon, ahol a tenger még az ősi, sötét parancsokat mantrázza. Képtelenség ilyesmit megtenni, és nemcsak azért, mert ez itt két vagy tán jóval több évszázaddal későbbi világ, hanem mert Meryem olyan készséges és szánni való, annyira nyilvánvalóan bűntelen, hogy egyszerűen nem lehet…
Nem kétséges, Cemal most is parancsra cselekszik: a legerősebb parancsra…

Ettől kezdve már szövetségesek, bár egyelőre nem inog meg az a patriarchális nézőpont, ahogy kapcsolatukat mind a ketten kezelik. Menekültek lesznek saját hazájukban, szűkebb otthonukat elárulva új földre léptek.
Vagyis hajóztak…

A belépő harmadik szereplő ugyanis a tengert választotta otthonának. Irfam már a modern Törökország gyermeke és kiábrándultja. Torkig lakott azzal a világgal, ahol nincs csönd, nincs szemérem. A két fiatal, akiket felenged a hajójára, és annak rendben tartásáért ellátást és lakhatást kínál nekik, üdítően híján van a civilizált világ romlottságának, ami elől menekül.

Így haladnak a nagy víz végtelen hullámain, és halad a történet is. Irfam inkább barát, mint munkaadó. Egyetemi katedráját hagyta ott, intellektusa és toleranciája alkalmassá teszi arra, hogy ámulva csodálja, és ne lenézze a két falusi fiatal ártatlanságát. Szívesen, türelmesen és okos szeretettel tanítja őket az életre. A vele való együttlét során Meryem és Cemal személyisége, amelyet elnyomott részben a falusi élet szokásrendszere, részben Meryem esetében a női alávetettség, Camel esetében pedig a katonaélet feltétlen engedelmességének elvárása – lassan bontakozni kezd. Néha tán mosolygunk is rajtuk, mégis valami melegséggel a szívünk tájékán szemléljük, ahogy a modern élettől megérintve utat keresnek. Meryem egyre inkább képes kiszabadulni Cemal zsarnoki férfiuralmából, és Cemal is szép lassan abbahagyja a meddő harcot az igazsággal: mármint hogy szereti ezt a lányt.

Nem tisztem eltűnődni azon, mennyire realisztikus Irfam alakja, aki pokolian sármos, emellett jómódú, olvasott, kedves, nagylelkű és jóságos. Talán léteznek ilyenek, csak éppen mindig hajóznak, azért nem nagyon találkozunk velük. Ő a közvetítő a két világ között, s kiábrándultsága, amellyel a maga kényelmes városi életére gondol, a másik világ árnyait is előrevetíti. Sokatmondó az a jelenet, amikor egyik női tanítványa felkéredzkedik a fedélzetre, s Meryem a maga szerény és szemérmes ruhájában egy olyan nőnek kínálja oda az italt, akinek parányi fürdőruhában pompázó, ápolt, csodás teste hozzá képest a modern húsvásár maga…

Folytathatnám….. de inkább nézze meg, akinek sikerült kedvet teremtenem. Nézze a vizet, amin két világ között hajóznak ezek a végső soron szeretnivaló emberek, és tudja meg, ki volt Myriem megrontója. Mert megnyugtatom az olvasót: meg fogja tudni, hacsak idáig ki nem találta.

De ez nem is olyan fontos. Ez a két ember fontos, amint önmaguk felé hajóznak azoktól a bilincsektől szabadon, melyeket a török vidék még mindig magára rak.

Azon a hajón egy olyan ország utazik, amely a 21. század sajátos kompországa – a középkori hagyományokat őrző, mozdulatlan, sokszor döbbenetesen kegyetlen és robbanással fenyegető Kelet és a civilizációtól elkényelmesedett, dekadens Nyugat között. Hova viszi inkább a hullámverés ezt a népet, amely ilyen kontrasztokban éli meg a 21. századot?

Szeretném hinni, hogy a fedélzetén Irfammal és nem Ali Rizával fogunk találkozni…

Albert Csilla

1. Jamrich Klára:
   2017. július 20. 10:08

   Igazán kedvet kaptam hozzá. Meg is fogom nézni. Köszönöm

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ