Egy photographus életéből

„Uram ez a kép rossz – nem kell.”
„De nézze csak meg jól.”
„Ajánlom magam.”
Jön egy másik:
„Ez a kép igen világos.”
– „Higyje el a legszebb színezetű.”
„Én setétet akarok.”
– „Tessék sötét.”
„Hisz ez koromfekete.” – „Alászolgája” – s elrohan.
Jön egy harmadik.
„Uram megtiltom, hogy arcképemet a kirakatba kitegye.”
– „De az igen szépen sikerült.”
„Az nekem mindegy.”
– S ön meg is engedte.
„De most nem engedem meg, ha ki nem veszi, betöröm az üveget. – Isten önnel.”
Igy megy az egész nap. – Baj után baj, minden évben 365-ször rohanok a Dunához, kétszer bele is ugrottam már, de látván, senki sem akar kifogni – kiúsztam, harmadszor azt nem teszem meg s ha a város még se állít mentő eszközöket – matrikáimra esküszöm! belefullasztom magamat.
Figyeljenek uraim, mi történt velem a múlt szerdán, nem kívánom senkinek, vért izzadtam 12 óra hosszát.
Kopogást hallok.
„Szabad” – (az entréeért nálam nem fizetnek, főleg, ha a bejött) – szép nő, mint a ki most is ateliermbe egy fiatal ember karján belép.
„Vegyen le minket 12 példányban” szólt a gardedame.
10 perc alatt megvolt.
„Becses nevüket kérem.”
Erre zavarba jöttek.
„Én Zalay Nándor vagyok s ez a hölgy testvérem” – szólt végre az ifjú.
– „A képek jövő szerdán lesznek készen.”
Eltávoztak.
Két héttel rá, megint szerdán a legbékésb foglalkozásaim közepette valaki felrántja ajtómat s azon ugyanazon nő rohan be egész zilált állapotban.
Formalitás kedviért megijedek.
– „Mi lelte asszonyom?”
„Ah uram! férjem nyomomban van, megtalálta azon képet, melyen együtt vagyunk levéve vele – tudja vele? …”
– „De hiszen testvére?”
„Dehogy az, dehogy. Kérem hát legyen oly jó és mentsen meg, ne tudassa vele Nándor nevét, mert megöli – férjem vadállat, hozzá kényszerítettek, s én azóta boldogtalan vagyok s e miatt…”
– „Értem, elég”…
Vén férj – szép fiatal feleség; az ilyet mi photographusok jól értjük.
„Lépteket hallok, szent ég, ez férjem. Rejtsen el hamar!”
– De hová? – ah ide, – s azzal betoltam azon kis kamarába, hol képeink készülnek, s melyek ajtajára ez szokott írva lenni: „Idegeneknek tilos a bemenet;” ide csak nem fog bemenni a dühönc, gondolám, s azon percben ajtómon iszonyu Othelo-physiognomiával berohan – a férj.
„Uram.”
– „Parancsoljon, azonnal leveszem önt, tessék kissé leülni.”
„De én”…
– „Egy perc alatt megvagyok s oly szépen veszém le önt.”
„Ne fecsegjen.”
– „Tucatja 9 frt, féltucat 5 forint.”
„Ej uram én nem jövök magamat lephotographiroztatni.”
– „Nem?” – kérdem tettetett álmélkodással.
„Persze hogy nem.”
– „Tehát mivel szolgálhatok?”
Azzal egy képet tartott elémbe, melyet jól ismertem s szóla – nem, ordíta: „ismeri ez ifjút?”
– „Melyiket?” hebegém.
„Úgy hiszem a képen csak egy van.”
– „Az ám.”
„Nos?”
– „Tetszik?”
„Ismeri?”
– „Nem én.”
„De önnek kell őt ismernie, mert ön vette le, itt van a kép hátán bélyege.”
– „Ah! ah!” csodálkozám.
„Fog ön felelni?”
Brr! hogy tud ez ordítani.
– Bocsánat, én nem tudhatom minden egyes nevét, ki magát nálam lefényképezteti.
„Nem is kell, csak ezét tudja.”
– „Épen ezzel nem szolgálhatok.”
„Hol van üzleti könyve, a kép hátulján meg van a matrice száma; meglássuk milyen névvel van bejegyezve.
Jaj! ez megfogott. – Mentegetőznöm azonban nem lehetett, neki fogtunk tehát a keresésnek, mely hála isten! semmi eredményre sem vezetett, mivel a veszedelmes könyvet sikerült eltennem kéz alól.
„Ön nekem nevét délután meg fogja mondani, ha nem, megölöm;” e kedves vigasztalással az ajtónak indult.
Ah! ebben a pillanatban a sátán sugallatára Laura – így hívták nejét – a kis kamrában elkezdett görcsösen köhögni.
„Mi ez?” szólalt meg gyanakodó vendégem… a vén férjek rendesen gyanakodók.
– „Semmi, – biztatám – segédem, ki ott dolgozik.”
„Segédje? önnek nősegédjei vannak? mert az a köhögés nőtől eredt, igen, nőtől…” ez a sátán még a köhögésben is Lavater.
– „De-de-dehogy” … szólék zavarral.
„Ön megijedt.”
– „Le-legkevésbé sem.” … Válaszoltam egy impertinensen erőltetett mosollyal.
„Hiába tagadja, én látni kívánom segédjét.”
– „Valóban?”
„Kétségkívül.”
– „De a laboratoriumba, mint a feliratról is láthatja, idegeneknek tilos a bemenet.”
„Én nem vagyok idegen.”
Hm! milyen familiáris.
– „Nem – ön nem láthatja meg őt.”
„Mi? ön nem engedi?”
– „Nem, én” …
„Úgy erőszakot használok.”
Hah! pompás egy gondolat jutott eszembe.
– „Uram” … szóltam titkolózva – „ez igen kényes ügy…”
„Kényes ide, kényes oda.”
– „De hallgasson meg, az a nő, a ki ott van…”
„Tehát mégis nő.”
– „Igen, de az – kedvesem”
„Kedvese?” – kérdé, és oly szemtelenül végignézett rajtam, mintha el se akarta volna hinni.
„Biztosít, hogy az?”
– „Esküszöm.”
„Úgy nem nézek be, ily dolgokban a lovagiasság tiltja az interventiokat.”
– „Ön nemes férfi.” – szóltam könnyebbülten.
S ő már az ajtó felé indult, midőn – egy székre pillantva – azon fatális széken … oh égi irgalom! nejének Shawlját pillantja meg, melyet az véletlenül elejthetett.
El valék veszve.
„S ez a kendő – ez a Shawl?” ordítá, mintha csak a felső c-t akarta volna kivágni, „hogy jött ide e kendő?”
– „Ez a kendő – ez a ?”
„Igen ez ez …”
– „De uram, – szóltam, – ez is az ő kendője.”
„Kié?”
– „No azé a ki ott benn van.” – Oly zavarban voltam, hogy szokásom ellenére azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy leány.
„Tehát kedvese-e?”
– „De kérem – uram.”
„Jó hogy tudom, meg fogom látni dulcineáját.”
– „Ez lehetetlen.”
„Előttem semmi sem az, s én parancsolom önnek – nyissa ki azon kamrát, különben szétmorzsolom, mint eddig photographust szét nem morzsoltak soha.” – Igazi braziliai!
– „Nem tehetem.”
„Nem? úgy én teszem meg” – s azzal odarohan, kinyitja az ajtót és – férj és nő szemben állnak, – most kezdődött csak a vihar.
„Mit keres itt asszonyom?”
„Kedves férjem!”
„Kedves, persze most kedves vagyok hűtlen! várjatok, ennek megadjátok az árát”, – szólt tajtékzó ajakkal, s azzal megfogva nejét, ugy odape-derte a másik sarokba, mintha csak ott született volna. – „Ez a nő tehát kedvese?”
– „Pardon, én azt nem állítám.”
„Ön még hazudni is mer?”
– „De már kérem, ez túl megy a határon.”
„Kedvese önnek feleségem?”
– „Nem – de …”
„Most értem, e hűtlen nő kettőt, hármat is szeret, jól van, majd megtanítom én.”
„Irgalom!” ezt Laura sikítá.
„Önt pedig fényképíró uram úgy ketté vágom, hogy sohse nyit több ateliert.” – Kitelik tőle … „Holnap itt kezdi.” – Sohse siessen, nem sürgős. …
„S most jer velem asszony.”
Ez volt a tigris utolsó szava, előttem a világ kékbe, zöldbe folyt össze s nem láttam többé semmit – semmit.

*
Másnap vártam tigrisemet azon nem alaptalan előérzetben, hogy én iszom meg a komédia levét, de biz ő nem jött. – Nagyon csodálkoztam.
Csak harmadnap olvasám az újságokban, helybeli lapjainknak szeretetreméltó sajátságuk, hogy minden hírt két nappal később hoznak – „Egy sajnálatraméltó eset adta magát elő múlt csütörtökön. Z…y N…r úr párbajban Darázsi József urat veszélyesen megsebesíté, az indokokat még csak alig sejthetjük, a tettes külföldre menekült.”
Ennyit a lapok.
Magánúton azonban megtudtam, hogy Nándor úr nem egyedül szökött meg, hanem – Laurával.

*
Legyen aztán valaki photographus, mikor ilyen élményei vannak.

Forrás: Színházi Látcső, 1863. október 21.