Igazából nem olyan. Csak én akarom olyannak látni. Az a gyanúm, sokkal kockásabb. Már a feje is. Az arca. Csak én gondolom kerekebb lelkűnek, aki, ha volt is neki, már elhagyta a kackiás, hetyke mozdulatait. Megengedő és bölcs lett. De nincs így, hallom, ahogy vénen is vitatkozik vérre menően. Mert olyan nehéz a magunk igazából engedni. Még ha vélt is. Mintha magunkat tagadnánk meg vele. Mert akkor mi lesz velünk? Féltjük azt, akinek hisszük magunkat. Pedig mások vélekedése, kívánságai, tiltásai, engedményei alakítottak épp ilyenné. Amit megengedtek nekünk ahhoz jogunk is lett – hittük. Az járt nekünk. Amit nem tiltottak a bátorságunkat élezte s minket fényezett. Amit kifogásoltak az púpossá, kisebbrendűségi tudattal megvertté tett. Amit gondoltak rólunk, azok igazítottak, a parancsok formáltak, edzettek – hol voltunk ebben az egészben mi magunk? A rendszerhez kockásodtunk mind. Ettől eddig így és úgy. És ha nem, az is a rendszer valamelyik rekeszébe sorolt. Hiába vágytunk függetlenedni – csak álom maradt. Nem akar reagálni arra, amivel időnként ostromlom. Nem akar bántani, de közös nevezőn sem vagyunk. Valamiért mégis figyel rám.

2017-07-16