Vaj­da Ger­gely megállt a lépcsőházban, elővet­te ter­moszát, na­gyot húzott belőle. Eszébe ju­tott, va­la­hol látott egy olyan fel­ira­tot, hogy egy pohár tej, tisz­ta fej, s mo­so­lyog­nia kel­lett. Csak a har­ma­dik korty kávé után pil­lan­tott rá a szom­szédos ajtóra. Igen, ő követ­ke­zik. Hiába próbálná odázni, ha­lo­gat­ni. Ke­szeg Irma néni. Özvegy, egészsége eléggé meg­rok­kant már, de va­la­hogy még gon­dos­ko­dik magáról (bár a har­ma­dik­ra egy­re ne­he­zeb­ben jön fel), így lánya ja­vas­latát, hogy költözzön hozzá, eset­leg men­jen öreg­ott­hon­ba, határo­zot­tan el­utasítja. El­ma­tat­gat a lakásban, megnéz néhány so­ro­zat­fil­met, de, mi­vel na­gyon kíváncsi természetű, fő szóra­kozása a trécselés.

Vajdának eszébe vil­lant, nemrég össze­fu­tot­tak már a fo­lyosón, vagy­is Irma néni volt olyan ked­ves felébresz­te­ni őt a szen­dergésből, s ha már így adódott, természe­te­sen pár szót is váltot­tak. Ez akár elég is le­het­ne, egyez­ke­dett magával poénból. Kurtán fel­ne­ve­tett, aztán be­letörődően ko­pog­tat­ni kez­dett az ajtón. Jó is így, go­nosz­ko­dott magában, Irma néni annyit tud mon­da­ni egyedül, hogy közben én nyu­god­tan ki­pi­hen­he­tem ma­gam…
– Na, hát ideértél? Gye­re be, ara­nyoskám! – nyi­tott ajtót szu­szog­va az öreg­asszony.
–Csóko­lom, Irma néni! – szúrt közbe egy gyors köszönést, az öreg­asszony foly­tat­ta:
– Az előbb, ami­kor találkoz­tunk – és hangjában volt egy csi­pet­nyi rosszallás, hogy ej-ej, mi­cso­da találkozás volt az… – el­fe­lej­tet­tem kérdez­ni, mi­lyen do­log­ban jársz: va­la­mi felmérés?
Vaj­da bólin­tott, de részle­te­ket nem kívánt közölni. Inkább csa­liként be­do­bott egy „hívószót”:
– Na, haza tet­szett érkez­ni a boltból… Mi újság van?
– Már rég hazaértem, szívem, már rég! Pe­dig még Klárikával is össze­fu­tot­tam, tu­dod a ne­gye­dik eme­letről, s meg kel­lett kérdez­nem, mit főz!
Vaj­da bólo­ga­tott, hogy per­sze, mi sem természe­te­sebb, ő is érez oly­kor el­lenáll­ha­tat­lan késztetést, hogy megkérdez­zen va­la­kit, mit főz. Közben leült a kínált székre, kénye­lem­be he­lyez­te magát, de dik­ta­fonját egyelőre nem kap­csol­ta be. Meg­próbált csak rövi­de­ket, felüle­te­sen léleg­ez­ni, mert igen, másra nem is számított, a lakásban bi­zony vi­ze­let­szag volt. Csípős-szúrós pi­si­szag. Irma néni öreg­ko­ri vi­ze­le­tin­kon­ti­nen­ciában szen­ve­dett. Gya­ko­ri je­lenség, mint ahogy az is, hogy „gazdája” va­la­miért nem akar tu­domást ven­ni róla. Részint azért, mert a sza­go­kat már nem­igen érzi, így a je­lenség őt annyi­ra nem za­var­ja, részint meg azért, mert könnyebb úgy ten­ni, mint­ha ez nem vol­na probléma, mint ilyen ciki üggyel or­vos­hoz for­dul­ni. Pe­dig némi hólya­gerősítő tab­let­ta, s napi 2-3 felnőtt pe­len­ka csodákat tu­dott vol­na ten­ni Irma néni esetében is…
– Képzeld – csa­csog­ta az öreg­asszony, a Klárikával beszélte­ket össze­gez­ve – , az ő Gézája min­dent csak ak­kor eszik meg – nem úgy, mint az enyém, Is­ten nyug­tas­sa szegényt! –, ha úgy van készítve, ahogy az any­ja szok­ta. Ha nem, nem szól sem­mit, csak félre­taszítja a tányért. Klárika hiába kérdi, mi a gond vele, mi hiány­zik belőle, csak annyit mond, ő nem tud­ja, mert nem szakács, de ez az étel nem jó. Hiába, na, fi­a­tal háza­sok, még idő kell, amíg össze­szok­nak…
Vaj­da hümmen­tett, közben a te­kin­tetét körbe­hor­doz­ta a konyhában. Az meg­le­hetősen mocs­kos volt, az asz­tal ra­gadt a kilöttyin­tett éte­lektől, a búto­rok a fa­ze­kakból ki­csapódó párák és az azok­kal ele­gyedő por sem­mi­vel össze nem téveszt­hető szutykától fe­ketéll­tek. Kiábrándító, gon­dol­ta Vaj­da, hogy el tud­nak slam­po­sod­ni egyes asszo­nyok öregségükre. Per­sze, a látásuk is rom­lik, s az or­ruk is…, ej-ej!
– Mi­cso­da férj az ilyen! Hát mit ke­res a fe­leségében: anyapótlékot? – foly­tat­ta az öreg­asszony rosszallóan. – De nézd meg például Vikár Istvánt az első eme­letről, a ki­csi mérnök urat! Az igen! Az még a lába nyomát is megcsókol­ja an­nak a ked­ves tanárnéni­nek. Úgy hal­lot­tam, ha kell, még ta­karít, porszívóz is. Gi­zu­ka, a szom­szédasszo­nyuk mesélte, hogy egy­szer be­ko­po­gott hozzájuk va­la­miért, István WC-kefével a kezében nyi­tott ajtót, éppen a bu­dit pu­col­ta…
Vaj­da el­is­merően bólin­tott, mint aki maga is úgy gon­dol­ja, hogy ez tény­leg min­den dol­gok Csim­bo­rasszója. Közben mo­soly­gott magában, hogy lám, Menyhárt Gi­zel­la, az elvált és meg­ke­se­re­tt Menhárt Gi­zel­la Irma néni számára Gi­zu­ka…
– Róla példát ve­het­ne min­den férj! – foly­tat­ta Irma néni. – Habár – és itt pil­la­nat­nyi szüne­tet tar­tott, te­kin­te­te megválto­zott, cin­ko­san nézett Vajdára – úgy tu­dom, min­den oka meg­van rá, hogy imádja…
– Tény­leg? – kérde­zett vissza, csak, hogy fi­gyel­mes hall­gatóságnak tűnjön.
– Bi­zony, pénzes asszony az, vagy­is inkább a szülők. Úgy tu­dom, az István egye­temét is az apósáék fi­zették… S most is szépen te­jel­nek… S ha pénz van, egyből másként beszél az em­ber, tu­dom én azt jól, ne félj!
Vaj­da elhúzta a száját. Rosszallóan te­kin­tett az öreg­asszony­ra: miért akar­ja el­ron­ta­ni ben­ne a róluk ki­ala­kult képet hol­mi pletykával?!
Látva Vaj­da szemében az el­utasítást, Irma néni el­hall­ga­tott egy pil­la­nat­ra. Hogy beszélgetőpart­nerét el ne ri­assza (egy­re ke­ve­sebb volt belőle, meg kel­lett becsülnie), témát váltott.
– Jaj, hogy én mi­lyen fe­ledékeny va­gyok, meg se kínálta­lak! Pe­dig mi­lyen fi­nom diós bejg­lim van! – szólt élénken.
Vaj­da a kosztól ra­gadó sütőre gon­dolt, aztán az öreg­asszony­ra, amint a tésztában vájkál, tán még az orra leve is be­lecsöppen. Mégsem utasítot­ta vissza a kínálást, mert ezúttal, de – fo­gad­ko­zott magában – csak kivéte­le­sen!, ő is azon volt, hogy meg­becsülje beszélgetőpart­nerét. Ami­kor az öreg­asszony elébe tet­te a bejg­lit, össze­fu­tott a nyál a szájában. Ek­kor jött rá, mi­lyen éhes, s hogy a Kalányosné képvi­selőfánkját, meg a Széptől ka­pott kif­lit leszámítva, (mely egyébként péppé lett a szájában a pa­sas okos­kodásai mi­att), mindjárt ti­zenöt órája nem evett. A fe­lesége, ha össze nem zörren­nek, biz­tos meg­próbálta vol­na ráven­ni, hogy két ri­port között lazítson egy ki­csit, ebédel­jen egy jót ott­hon, s ha erre nem si­került vol­na ráven­nie – nem si­került vol­na, bi­zony­gat­ta magában: a szériát nem sza­bad meg­szakítani! – biz­tos pa­kolt vol­na leg­alább egy szend­vi­cset, amit futtában a fo­lyosón be­kap­ha­tott vol­na (bez­zeg neki a szend­vics nem ju­tott eszébe, csak a kávé – bi­zony nem volt ki­mon­dot­tan gya­kor­la­ti­as em­ber).
Három jó vas­tag sze­let bejg­lit ka­pott, mohón fo­gott neki. Nem is volt rossz, sőt, fi­no­mabb, mint ami­re számított, leg­alábbis nem volt vénasszonyíze, amitől pe­dig na­gyon tar­tott. (Va­jon mi­lyen is a vénasszonyíz??) Irma néni mo­so­lyog­va nézte, egy ide­ig nem szólt sem­mit, hogy em­berét ne za­var­ja az evésben. Mert az nagy, szent fel­adat. Kis időre magára is hagy­ta, el­ment üríteni. Míg vécézett, elége­det­ten állapítot­ta meg, hogy nyert ügye van, a süti újra egy hullámhossz­ra hoz­za őket.
– Na, azért fi­nom bejg­lit tud sütni Irma néni, ugye? – kérdez­te aztán óva­to­san, ami­kor Vaj­da már az utolsó fa­la­toknál tar­tott.
– Kiváló, Irma néni, kiváló! – mond­ta Vaj­da, s kis híján ki­fu­tott a száján, hogy máris jobb véleménnyel van róla. An­nak is módfe­lett örült, hogy míg evett, kifújhat­ta magát, egyedül le­he­tett.
– Látom, te is meg tu­dod becsülni az asszonyt! – mond­ta Irma néni, miközben vi­zet töltött vendégének. – De úgy is kell, fiam! Nem úgy, mint például ez az én drágalátos szem­be-szom­szédom, Fe­ke­te. Nála is voltál?
– Igen. On­nan jövök. Érde­kes dol­go­kat mesélt! – mond­ta ti­tok­za­to­san.
– Tény­leg? – kérde­zett vissza Irma néni hábo­rog­va. – Hát azt például el­mesélte-e, hogy meg­ver­te a fe­leségét? Arra mi szükség volt?!
–Csak nem azért – képedt el Vaj­da –, mert az asszony is képébe vágta a Lap­ostyúkot?
–Azért, azért! A munkában csak behúzza a farkát, ha va­la­mit mon­da­nak neki, pisszen­ni se mer, itt­hon az asszonyt bez­zeg meg tud­ta dönget­ni! Én is félek tőle, mi­at­ta tar­tom zárva az ajtót.
– Tény­leg meg­ver­te? – csóválta a fejét hi­tet­len­ked­ve.
– Meg hát! Nem hal­lot­tad? De úgy hírlik, meg az anyját is!
– Csak nem a macs­ka­szar mi­att? – fu­tott ki Vaj­da száján az önkénte­len kérdés.
Irma néni csodálkozó, kérdő te­kin­tet­tel nézett Vaj­da­ra, majd le­gyin­tett, va­la­hogy úgy, hogy amiről ő nem tud, az nem is léte­zik.
Vaj­da nem foly­tat­ta a témát, még azért sem. Arra gon­dolt, mennyi­re átértel­me­zi egy új in­formáció egy em­ber élettörténetét, a róla al­ko­tott képet. Ez a Fe­ke­te, ez a Fe­ke­te… bez­zeg sajnáltat­ta magát a ra­gadvány­ne­ve mi­att, de arról bölcsen hall­ga­tott, hogy a feszültséget ott­hon le­ve­zet­te… De tény­leg le­ve­zet­te? Vaj­da immár nem tud­ta, mit higgyen. Régen azt gon­dol­ta magáról, jó em­ber­is­merő, és újságírói pra­xisában en­nek oly­kor hasznát is vet­te, most azon­ban el­bi­zony­ta­la­no­dott.
Felállt, mint aki men­ni készül, de aztán csak az ab­lak­hoz lépett oda. A har­ma­dikról egészen más a kilátás, mint az elsőről. A tömbház előtt fák, ágaik Irma néni ab­la­ka­it nyal­dossák. Az ágak közt kikémlel­ve látta a közpon­tot, a ko­mor blok­ko­kat, a sűrűn beépített mellékutcák egymásba szu­szogó házait, mindjárt jobbkézt a vasöntöde nyur­ga tor­nya­it. Aztán te­kin­te­te az ab­lakpárkányon akadt meg: köles és kif­li­mor­zsa volt kiszórva rá, per­sze, Irma néni nagy mániája a madáre­tetés, ren­de­sen ide­szok­tat­ta a környékbe­li ma­da­ra­kat, jöttek a cinkék, ve­re­bek, még a félősebb pin­tyek, vörösbe­gyek is, de télidőben a padláson lakó ga­lam­bok–gerlék is megáll­tak itt egy kis potyázásra. Az alsó szom­szédok egyik-másika ha­ra­gu­dott, mert a ma­da­rak oly­kor le­szarták a szárad­ni ki­tett ruhákat, sze­les időben a fa­lat, az ab­la­kot is. Úgy hírlett, az öreg­asszony cse­veg is a ma­da­ra­i­val, utyu-pu­tyul­gat­ja őket, azok egészen a keze alá szok­tak, néme­lyikük si­mo­gat­ni is hagy­ja magát.
– Meséljen most magáról is va­la­mit, Irma néni – for­dult vissza az abl­aktól –, mert hát végül is…
– Mit meséljek, drága fiam?! – vágott szavába az öreg­asszony. – Nem­igen történik ve­lem sem­mi különös. Min­den reg­gel le­me­gyek a bolt­ba, hogy járjam meg ma­gam, ve­szek va­la­mi apróságot, ami­re a nyugdíjból te­lik, feljövök, ha van ked­vem, főzök va­la­mit, vagy kiülök az ab­lak­ba, a ma­da­ra­im­hoz… He­ten­te egy­szer kisétálok a te­metőbe szegény Gézámhoz…
Pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott, te­kin­te­te felhős lett, majd kisvártat­va megélénkülve foly­tat­ta:
– Bi­zony, nem úgy zaj­lik az élet nálam, mint a fi­a­ta­lab­baknál. Nézd meg csak Kin­cseséknél! Ott aztán van me­net! Az em­ber iszik, de az asszony is fájin portéka. Azt mondják, szi­pop­ata, vagy miféle. Én már vén va­gyok, nem értek az ilyes­mi­hez, de látom, van baja. A leg­job­ban a gyer­me­ke­ket sajnálom. Egészen el­vadítják őket. Párszor hívtam, jöjje­nek fel hozzám, itt nyu­god­tan el­le­het­nek, kijátsz­hatják ma­gu­kat, de ez a szi­pop­ata azt mond­ta, törődjek a ma­gam dolgával, a gyer­me­ke­i­nek hagy­jak békét. Békét ha­gyok, hogy­ne hagynék, hát nem azért mond­tam én, lel­kem!
Vaj­da he­lyeslően bólo­ga­tott, hogy per­sze, tud­ja ő, hogy Irma néni békét hagy, nem olyan ő, hogy ne tenné. Közben pe­dig mo­soly­gott magán, hogy mibe csöppent már megint, hát kel­lett ez neki?!
– Vagy itt vol­tak ezek a Vassék! Hogy sajnálom, hogy elköltöztek! Imrét erősen sze­ret­tem, min­dig volt egy jó sza­va hozzám, igaz, ritkán találkoz­tunk. Az utóbbi időben, míg a költözés zaj­lott, rám bízta, hogy le­gyen gon­dom a postájára. Én vet­tem át az ajánlott le­ve­le­ket. Volt ott for­ga­lom! De a pénz is jött, ne félj!
– Hon­nan? – kérdez­te Vaj­da érdeklődés nélkül.
– Azt nem tu­dom pon­to­san, ne­kem István csak annyit mon­dott, arra kell fi­gyel­ni, hogy az em­ber mit vesz meg, s hogy aztán mi­lyen áron adja el. Hiába, erősen tud pénzel­ni, na!
– S a fe­lesége? Az nem segített be? Úgy értem a … lába közével? – tet­te föl Vaj­da a túlságo­san is merész kérdést.
– Az az arany asszony­ka?! Ugyan, me­se­beszéd! – mond­ta rosszallóan az öreg­asszony.
Vaj­da el­mo­so­lyo­dott. Mit az Is­ten, van olyan plety­ka, amit ez a vén szi­pirtyó nem oszt?
A társalgás újból el­akadt egy pil­la­nat­ra, ezúttal Vaj­da volt, aki megtörte a beálló csen­det:
– Már megint nem magáról beszélünk, Irma néni… (Nem, mint­ha min­denáron ki akart vol­na szed­ni belőle, ki tud­ja, mit; sőt, azért külön hálás volt, hogy a férje halálát, s az ő mérhe­tet­len gyászát nem mesélte el részle­tek­ben el­veszően – ahogy ez egyébként várható lett vol­na).
– Az én éle­tem… – az öreg­asszony el­hall­ga­tott egy pil­la­nat­ra, le­gyin­tett, majd fel­csil­lanó szem­mel foly­tat­ta: – De van­nak itt még különös dol­gok eb­ben a lépcsőházban, nem kell messze men­ni! So­kan va­gyunk, ugye, s sokfélék…
Vaj­da bólin­tott, fárasz­tot­ta a kop­ta­tott frázi­sok­ba bújta­tott mo­ra­lizálás.
– Például a másik István, a föld­szintről, a festő úr… A múze­umnál dol­go­zik va­la­mit, ugye?
– Res­ta­urátor, Irma néni.
– Igen, va­la­mi afféle. Az annyit mind festőzik, de én még egy képét se láttam soha.
–Ami azt il­le­ti, én se…, vagy­is…
–Fi­a­tal­korában állítólag volt ilyen…, mifélének is hívják, be­mu­tatója…
–Kiállítása, Irma néni!.
–Az, fiam, az! De ez még azelőtt volt, hogy ideköltöztek vol­na, s megháza­so­dott vol­na.
– Még legény­korában?
–Igen, de azóta aztán… Úgy látszik, az asszony… a család… Ki tud­ja…
– Most is dol­go­zik va­la­min… – von­ta meg a vállát Vaj­da –, de be­fe­jez­ni alig­ha fog­ja.
–Mért? – kíváncsis­ko­dott az öreg­asszony.
– Hát…
–S nem fog abba be­le­bo­lon­dul­ni?
– Nem, pont ez jó neki! – mond­ta kissé in­gerülten Vaj­da, mint aki bánja már, hogy ennyit is mon­dott.
– Fur­csa, fur­csa em­be­rek van­nak itt…
– És maga? – csökönyösködött Vaj­da.
– Én is fur­csa volnék?
– Á, nem, csak…
–S hát Kalányosékhoz mit szólsz?
–Mit szólhatnék?
–Ren­des népek! Ami­kor beköltöztek, szívta a fogát min­den­ki, hogy még épp ez hiány­zott, egy cigány szom­széd, de aztán megkönnyebbültünk, ami­kor láttuk, hogy nincs gond velük. A mi cigánya­ink, na!
–Ők azért annyi­ra nin­cse­nek elr­gad­tat­va a hely­zetüktől… Úgy érzik, hogy ki van­nak közösítve, nincs, aki­vel vált­sa­nak egy szót…
–Tény­leg, tény­leg ezt mondták? – kérdez­te mohó kíváncsisággal az öreg­asszony.
Vaj­da már bánta, hogy ennyit is elárult:
–Említették… – vála­szolt kel­let­lenül.
–Mit akarnának? Ne vegyük-e örökbe őket…?! – mor­mog­ta rosszallóan.
–Barátkoz­ni akarnának, összejárni…
–Hát nem látják, hogy az már nem di­vat?
Vaj­da el­ne­vet­te magát. Ez az Irma néni egészen jól fel­is­me­ri a ten­den­ciákat! Nem is olyan ütődött vénasszony… Le­het, job­ban meg kel­le­ne becsülni! Meg­alakítani a vének tanácsát… Meg­ten­ni jósnőnek, ja­vas­asszony­nak…
–Bez­zeg az én időmben… – sóhaj­tott, fejét in­gat­va az öreg­asszony. – Ak­kor még… De hát mit beszélek itt ne­ked, ti is csak pár éve költözte­tek ide…
Vaj­da rosszallóan állapítot­ta meg, hogy kezdődik a nosz­tal­giázás, a bez­ze­gelés, amit erősen rühell, de máris önkri­tikát gya­ko­rolt, hogy hi­szen ő még csak negy­ven éves, mégis szo­kott ha­sonlítgat­ni s bez­ze­gel­ni, nem cso­da, ha ez a nyolc­van felé járó öreg­asszony ezt te­szi. Aztán eszébe ju­tott, mielőtt idejött vol­na, néhány típuskérdést fo­gal­ma­zott meg. Egyet, leg­alább egyet be­vet­het­ne közülük, gon­dol­ta, hogy va­la­mi irányt szab­jon a beszélgetésnek:
–Irma néni, ki­vel van maga jóban itt a lépcsőházban?
Az öreg­asszony meg­lepődött:
–Én? Hát min­den­ki­vel, fiam, min­den­ki­vel! Nem nézek le én sen­kit, nem va­gyok olyan faj­ta! Megállok akárki­vel pár szóra, igaz, egy­re többen mondják, hogy si­et­nek. Mit csináljunk, ilyen világ lett, hogy min­den­ki siet… Nemrég meg akar­tam kérni Laj­ta La­cit a föld­szintről, ki­csit tanítson meg en­gem is, hogy kell bez­get­ni azt az izét, né…, tablót, vagy mi a …
–Tab­le­tet, Irma néni… – javítot­ta ki Vaj­da ked­ve­sen.
–Azt, azt! Látom, min­den­ki az­zal szöszöl. Gon­dol­tam, miért ne próbálnám ki én is? Na, de ez a Laci úgy nézett rám, mint­ha most száll­tam vol­na le a falvédőről, s azt mond­ta, hogy azt hi­szi, az nem ne­kem való… Öreg­asszony va­gyok én, de nem buta, nem kell en­gem így le­in­te­ni…
Vaj­da he­ve­sen bólo­ga­tott, hogy tel­jes mértékben egyetért.
–Hogy egye­sek mi­lyen nagy­ra van­nak a tu­dományuk­kal… – foly­tat­ta a do­hogást Irma néni. – Na mind­egy, tartsák meg ma­guk­nak!
–Az em­be­rek­nek nincs idejük, Irma néni…
–Nem bánom, ne le­gyen… – mond­ta eny­he sértettséggel a hangjában az öreg­asszony.
Kisvártat­va azon­ban megélénkülve foly­tat­ta:
–De nem min­den­ki ilyen! Nagynével min­dig is jól egyez­tem, a régiek közül szin­te csak ő ma­radt, aztán itt van a tanárnő, neki min­dig van egy-két ked­ves sza­va hozzám, s ez a ked­ves fi­a­tal­asszony is a ne­gye­dikről, tu­dod, Klárika, aki­vel az előbb is találkoz­tam.
Vaj­da nem igazán tud­ta elképzel­ni, miről tud cse­veg­ni egy hu­szonéves hölgy egy ilyen öreg­asszonnyal, de nem tu­dott túl hossza­san mor­fondíroz­ni ezen, mert az öreg­asszony ki­tartóan foly­tat­ta:
–Nagynénak az urával is jóban va­gyok, Ban­di­val, már csak azért is, mert barátja volt Gézámnak. Ügyes em­ber, sok min­dent el­intézett. Ő a lépcsőházfe­lelős már a kez­de­tektől, az első gyűlésen válasz­tot­tuk meg, mennyi is?, te, több mint har­mincöt esz­ten­de­je! Nem csak ímmel-ámmal végez­te a munkáját, ha­nem oda­fi­gyelt a dol­gok­ra! Per­sze, most már megöre­ge­dett, s tu­dom, a fi­a­ta­lok­nak nem tet­szik, hogy egy vénem­ber di­rigál ne­kik, szíve­sen átvennék a helyét…
Vaj­da gon­do­lat­ban he­ve­sen til­ta­ko­zott – de nem szólt sem­mit, hogy ne akassza meg az öreg­asszony mon­dandóját –, mert neki például egy por­cikája se kívánt efféle tisztséget, mint a lépcsőházfe­lelősség: iga­zi ha­ta­lom­mal nem jár, fo­lya­ma­to­san meg kell ol­da­ni va­la­mi problémát, s bármit is tesz az em­ber, az egye­sek­nek nem tet­szik.
–Váncsa sze­rin­tem szíve­sen len­ne he­lyet­te – foly­tat­ta gon­do­lat­me­netét Irma néni –, de sze­rin­tem itt ez a Kor­pos is, né! – és ujjával tőszom­szédja lakása felé bökött.
–Nem könnyű ennyi em­ber­rel…
–Nem, s főleg, hogy mind­egyik különb akar len­ni, mint a másik… Volt egy jobb időszak, még a kom­mu­niz­mus idején, ak­kor nem így men­tek a dol­gok. Ne­kem szid­hatják Ceaușes­cut, de ak­kor összejártunk, beszélgettünk, segítettünk egymáson. Aztán a változások­kal úgy meg­in­dult min­den…
–Az tény­leg jó volt, hogy összejártak, de azért talán mégsem kell visszasírni Ceaușes­cut… – kockázta­tott meg egy óva­tos meg­jegyzést Vaj­da, de az öreg­asszony, mint­ha meg se hal­lot­ta vol­na, foly­tat­ta a magáét:
–Biza, eléggé ki­cserélődtek itt az em­be­rek. Páran elköltöztek, mások meg­hal­tak, mint az a jó Aliz­ka is, s Károly, akiktől ti aztán meg­vettétek a lakást, mi­cso­da derék szom­szédok vol­tak azok, mi­cso­da derék szom­szédok!
–Igen, mesélték…
–Szépék is régóta itt van­nak, de azo­kon én nem tud­tam el­iga­zod­ni soha… Jenő ki­csit gyen­ge em­ber, ott Ro­zin for­dul meg min­den, ő vi­se­li a ka­la­pot. De le is van ter­hel­ve ren­de­sen, Jenőre sem­mit se le­het bízni, kell is ilyen em­ber a házhoz! Ha én volnék Rozi helyében, én bi­zony ki­tenném, de ki én!
Na-na, nem ra­gad­tat­ta el magát túlságo­san, Irma néni?, kajánko­dott magában Vaj­da, de szólni nem szólt, csak a fejét csóválta.
Az öreg­asszony megérez­het­te, hogy megint túllőtt a célon, mert várat­la­nul ismét témát váltott. Mint­ha csak leltároz­na:
– Na látod, Váncsáékról még nem is beszéltünk. A hülye kutyáik­kal. Ki hal­lott még ilyent, blokk­ban kutyát tar­ta­ni?! S mi­nek? El­ad­ni se tudják, mert nem érte­nek hozzá ren­de­sen! Egy­szer rám is rám akar­tak sózni egyet, nem va­gyok én egy dur­va beszédű va­la­ki, de ak­kor ki­sza­ladt a számon, hogy vigyék a franc­ba a nyam­vadt kutyáju­kat, mert különben…
Ahogy beszélt, egy­re inkább iz­ga­lom­ba jött, arca ki­pi­rult.
– Azt mondják, va­la­mi gom­ba után is kaj­tat­nak a kutyákkal, de nem találtak még soha egyet se.
– De hát én úgy tu­dom…, ne­kem azt mondták… – kezd­te vol­na Vaj­da, de az öreg­asszony le­in­tet­te:
–Mon­da­nak azok min­denfélét. Hogy ennyi meg ennyi pénzt össze­gombásztak. Hol van az a pénz? Látod, itt vol­tak ezek az Vass Istvánék, azo­kon látszott, hogy van pénzük. De eze­ken? Csak urizálnak a mit tu­dom én, mi­lyen gombájuk­kal.
– Szar­vas­gom­ba lesz az, Irma néni.
– Bánom is én, hogy mi­lyen gom­ba! Régebb csak a cigányok szedték pénzért a gombát!
– De a szar­vas­gom­ba tény­leg ko­moly biz­nisz, Irma néni!
– Nem bánom, le­het, de nem Váncsáéknak… Ez a Guzs mesélt va­la­mit, igaz is, rossz a híre a lépcsőházban, tu­dom, legtöbben kerülik, de én néha megállok két szóra vele, kissé bo­ga­ras, de okos pa­sas, kár, hogy nem ke­res magának egy jóra­való fehérnépet; na, ő mond­ta, hogy disznókkal le­het jól kitúrat­ni ezt az izét, s hogy kutyákkal is próbálkoz­nak, de ah­hoz ren­des kiképzés kell, so­kat kell tanítani a kutyákat, ami­hez Váncsáék nem érte­nek.
Vaj­da úgy érez­te, immár egészen össze­za­va­ro­dott, ez a lo­csogó öreg­asszony tel­je­sen megtöltötte a fejét. Mi az igaz, mi nem, immár a fene se tud ki­iga­zod­ni.
– Na, de hagy­juk Váncsáékat – foly­tat­ta rendület­lenül Irma néni – tu­dom, ne­ked is fel­ajánlot­tak egy ku­tyakölyköt, így akar­tak le­ke­nye­rez­ni. – Sok­kal job­bat tu­dok mon­da­ni Kálmán Laciékról. De várj csak, egy­szer főzök ne­ked egy kávét, s már moz­dult is, korához képest serényen, ám Vaj­da, ahogy meg­pil­lan­tot­ta a ki­fu­tott kávéha­boktól fe­ketéllő pléhcsup­rot, tel­jes erejéből til­ta­koz­ni kez­dett, ki nem áll­hat­ta a csu­por­ban főzhető híg löttyöket, csak erős presszókávét ivott; az öreg­asszony un­szol­ta még egy ide­ig, csak ak­kor ült vissza, némiképp sértődötten, ami­kor Vaj­da fel­mu­tat­ta ter­moszát.
– Mi­cso­da fehérnépecs­ke le­het az a Teréz is! – ka­nya­ro­dott vissza Irma néni az épp csak fel­ve­tett, majd a kávé-in­ter­mezzóval meg­szakított témához. – Állítólag azt mond­ta La­ci­nak, ad­dig hozzá nem megy fe­leségül, amíg a mikró, az au­to­ma­ta, a fa­gyasztóláda nincs megvéve, s a szo­ba be­ren­dez­ve. S szegény Laci mit csinál erre? Mit? Ilyen-olyan ha­zugságok­kal kölcsönöket vesz fel! Én asszonypárti va­gyok, mert hát ugye, én is az volnék, de ame­lyik fehérnéppel baj van, az­zal baj van! Mit vitt ő, a csóré picsáján kívül – már bocsánat­tal le­gyen mond­va –, hogy így köve­telőzött?
Vaj­da úgy érez­te, ez sok neki. Elfáradt. Fel akart szökni a székről, hogy immár állítsa le az öreg­asszonyt, nem akar­ta, hogy tel­je­sen lelője a poént, Kálmán Laciékhoz még ezután kell men­nie, jobb lesz, ha inkább tőlük tud­ja meg, mi meg­tud­ható, azon, amit Irma néni mond, úgy sem le­het messzi­re el­in­dul­ni, habár – vil­lant át az agyán – az sem árt, ha van néhány infója, he­lyességüket majd meg­próbálja le­el­lenőriz­ni.
Mégis vesz­teg ma­radt, erőtlenül sóhaj­tott, meg­von­ta a vállát.
– Nem le­het tud­ni, hogy mi zaj­lik a zárt ajtók mögött, Irma néni! – szólt aztán von­ta­tot­tan, egy ásítást el­nyom­va.
– Nem, nem! – he­lye­selt Irma néni, de va­la­hogy úgy, hogy „de­hogy nem, ha aka­rok, én akármit meg­tu­dok”.
– S tán nem is érde­mes…
– Hát… Tény­leg nem… De – és újra ki­ruk­kolt egy témával, mert Irma néni nem afféle asszo­nyság volt, akit olyan könnyen el le­het tántorítani – nézd meg eze­ket a Gábosékat! Ak­ko­ra lábon élnek, mint a wale­si her­ceg! S mire: kölcsönre! Ide is tar­toz­nak, oda is. Nyolc­száz lej a nyugdíjam, itt van, né, meg­mu­ta­tom a nyugdíjsz­elvényt, (Vaj­da azon­ban megrázta a fejét, hogy nem szükséges), alig üti a széle a hosszát, mégis van pofájuk kölcsönért jönni hozzám is. S meg­ad­ni per­sze el­fe­lej­tik. Ha megkérde­zem, mi­kor hozzák már, nagy duz­zog­va ide­adják a felét. Aztán, bújj seg­gem­be! Pe­dig van bevételük. Csak nem tud­nak vigyázni a pénzre. Pi­ros­ka éve­kig járt kurválkod­ni Törökor­szágba.
Vaj­da Ger­gely halványan el­mo­so­lyo­dott. Ezt a Törökor­szágos szto­rit mástól is hal­lot­ta már a lépcsőházban, de kissé másként.
Irma néni foly­tat­ta:
– Utána pe­dig turkálót nyi­tot­tak… Kell is an­nak bolt, aki nem ért a pénz­hez! Aztán kávéval, mosópor­ral fe­ketéztek. Ide is jöttek, de én azt mond­tam ma­gam­ban, inkább so­ha­se igyak kávét, mint­hogy tőlük ve­gyem.
Vaj­da Ger­gely bólo­ga­tott, de már nem fi­gyelt. Agya képte­len volt újabb in­formációkat be­fo­ga­ni. Sze­rencséjére Irma néni úgy beleélte magát a mesélésbe, hogy nem tűnt fel neki, hogy vendégének máshol jár az esze. Vagy­is, hogy nem jár se­hol. Vaj­da így le­ma­radt pár fon­tos részletről Gábosék vagy éppen Vikárék, bárkiék életéből, de nem tud­ta bánni. Hal­la­ni hal­lot­ta az öreg­asszony hangját, de a sza­vak értel­me nem ju­tott el hozzá.
Pár perc múlva megrázta a fejét, s erőt véve magán felszökött a székről:
– Hű-ha, Irma néni, hogy maga mi­ket nem tud! – mond­ta, nyájasságot erőltet­ve magára. –Ne ha­ra­gud­jon, most már men­nem kell – foly­tat­ta sza­po­ra tempóban, ne­hogy az öreg­asszony ismét közbeszóljon–, fölme­gyek én Kálmán Laciékhoz is, s a többi­ek­hez is, s aztán majd meglátjuk…
Irma néni méltat­lan­kod­va nézett rá:
–Hova si­etsz úgy, fiam? S hát az­zal a felméréssel mi lesz?
–Ez volt a felmérés, Irma néni!
–Ez? No, te! Elég fur­csa felmérés ez… Mos­tanában így csinálják? S hát leg­alább alá kell-e írni va­la­hol?
–Nem, Irma néni, ez név nélkül van. – kezd­te el­veszíteni türelmét Vaj­da, s felállt.
– Jó, fiam, jó, de azért nézz be máskor is hozzám!
Vaj­da bólin­tott, pe­dig tud­ta, ez volt az első és utolsó al­ka­lom. Aztán elköszönt, s kilépett az ajtón. Már a fo­lyosón volt, ami­kor az öreg­asszony kiszólt utána, sut­tog­va:
– Aztán ha Gábosékhoz mész, vigyázz, azok­nak a szaván nem le­het el­in­dul­ni!
–Köszönöm, Irma néni… – szólt el­halóan Vaj­da, s meg­gyorsítot­ta lépte­it. Nem volt ked­ve el­mesélni neki, hogy Gábosné saj­nos náluk is viss­zajáró lélek, tehát tud róluk egyet s mást. Min­dent azért még Irma néni sem tud, na!
Már be­csukódott az ajtó az öreg­asszony után, ami­kor eszébe ju­tott, azt sem kérdez­te meg tőle, a szárítóban az a tri­cik­li az övé-e. De már nem volt ked­ve vissza­for­dul­ni. Meg hát amúgy is: mit számít egy le­tett tri­cik­li

* Részlet egy készülő regényből. Forrás: eirodalom.ro