Az Auchanban szidta a kormányt, az áruházat, mindent és mindenkit egy füstölt szalonnát (hiába) kereső korombéli: a legolcsóbb magyar energiapótlék éppen kifogyott a polcról – csak a kétszer annyiba kerülő mangalica termékből lehetett (volna) választani. B@sszák meg a divatszalonnájukat – summázta a nyuggertárs…

Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban a falumban nem volt más disznó, csak mangalica. Igénytelen állat volt, a legelőn meg az erdőn fölhízlalta magát, csodás vastag szalonnája volt a göndör szőre alatt. Húsa viszonylag kevés volt, az se valami különlegesen finom. Embör, disznó mázsa alatt nincs – mondogatták a falumbéliek – egy-egy disznótoron néha kétmázsásat is leszúrtak. Már városban voltam, mikor elterjedt a jólfésült ’angol’ sertés divatja – az öregebbek nem szerették, mert sokkal kevesebb volt a szalonnája, a zsírja, a töpörtyűje – de több volt a húsa és jobb ízű is. Pár év alatt mindenki átállt az új disznókra – a kanász már egyre kevesebbet terelt ki reggelente: a hússertést otthon kellett hízlalni, moslékkal, nem volt neki elég a makk meg a legelő. Munka nélkül maradt a falu nagy (természetesen mangalica) kanja is, fokozódó magányossága pszichológiai változásokat is okozott nála: régebben sosem támadt az etetőjére, cölibátusa kényszerű kiteljesedésével egyre többször… És szemmel láthatóan rühellte símaszőrű vetélytársát, pedig az is egy szép tenyészállat volt – nem maradtak meg szomszédos ólban.

A disznódivat gyorsan változott – a disznótor, de főleg a disznóevés szokásai nem. A símaszőrűt már nem szalmával perzselték: sokkal többet forrázták, mint a mangalicákat, szinte símára borotválták a forró víz nyomán, és különböző szerkentyűkkel (’pörzsölőgép’) sütögették meg a bőrét, a megszokott íz kedvéért…

Mert disznó nélkül nem élet az élet. Változott a tartósítás is: már nem a füstölés-sózás volt az egyetlen mód (ezeket inkább az íz kedvéért őrizték meg), hanem a hűtőláda. A láda miatt a régi disznótoroknak nem csak a hangulata tűnt el, egy sor tevékenységre is egyre kevesebb szükség volt, gyorsabban lezavarták az egészet, sokszor a lényeg: a tor is elmaradt… Elmaradt a hurkamosás: boltban vették a belet vagy műbelet; a töménytelen zsír kisütése: zsírt is lehetett boltban venni, de jobban fogy manapság az étolaj; az oldalas lesütése és zsírban elrakása (véndőben): bármikor elővették a ládából a friss oldalast, és megsütötték. Jobb is a friss, mint a télen nyárra eltett… A hurka mennyisége és választéka is lecsökkent: részben kevesebb azonnal földolgozandó adalék maradt a hűtés lehetősége okán, részben a hentesboltokban hurkát is lehetett venni, részben kihalt, aki csinálta régebben (így tűnt el kedvencem, az ormánsági fehér hurka).

De elég a nosztalgiából – az igazat megvallva, ma már nemigen tudnának elcsalogatni egy hagyományos disznótorra… Disznóhúst is sokkal kevesebbet eszem, mint egykor.

A kérdés lényege nem is a nosztalgia: a disznóhúshoz, kolbászhoz, szalonnához, hurkához (svártlihoz…) elsősorban disznó kell(ene).
Ma olvastam egy lehangoló cikket, hogy már disznóban sem vagyunk a régiek… Feleannyi disznó sincs, mint az átkosban; a nagy disznóságokat amúgy sem ők követik el…

/Hihetetlen, hogy marha is csak feleannyi van: elnézve politikusainkat meg a rájuk szavazókat, úgy tűnik, mintha többmillió marha élne minálunk…/

A látszat néha csal. A hungarikummá nemesedett mangalica ’trendisége’ is csak múló divat, remélem. A berksírinek, a jorksírinek meg a kornvallinak jobb a húsa… Persze, csak ha van/lesz elég ilyen brit migráncs sertésünk … (A betelepítendő moszlimok viszont nem eszik el előlünk a mindennapi szalonnánkat… A Soros meg a tuggyukkik sem.)

Jó étvágyat!