Pillanatfelvételek

LOLI
Barátom, a kalandor eloltotta a lámpást s ledűlt a fülke plüsspamlagára. Cigarettája világított, mint egy tüzes skarabeus, ő pedig beszélni kezdett.
Oh Loli! — sóhajtott. Mikor tizennégy éves volt, felvette mamája budoárjának kecses lábú asztalkájáról Faublas lovag memoárjait. Megsimogatta a gyönyörű könyvet és szent áhítattal bámulta a címlapján szerelemtől ájultan fekvő nő arcát. A csudaszép japán papír a parázna hercegasszony alsóruhájáról álmodott, kéjesen zizzentek meg az aranyszegélyű lapok Loli édes kezében és szétnyíltak, mint a százezer esztendeig rejtegetett, szent misztikumokra boruló színarany ládácska fedele.
A lovag vágytól vonaglott, vékony spádéja reszketett oldalán, mert hegye a hercegnő topánkájának orrához simult. A kis divány valami ismeretlen nyelven sóhajtott, karcsú lábai rogyni készültek az izgalomtól, — oh! mert a hercegnő lába, oh! a combja, miért költők lettek öngyilkosok, hogy nem tudtak ennek a meleg ioniai oszlopocskának más nevet adni, a kéjtől részegen feküdt rajta, fehéren és vakítóan olvadt bele illatos húsa harisnyájának sárga selyem szalagjába és melegétől egy parányi rubin tüzelt a csattján.
A lovag keze elveszett a csipkében, kabátja ujjainak fodra bágyadtan omlott el a fehér bőrön s szája a hercegnő száján hevert, mint két vérpiros gránátalma a fa alatt.
Loli a könyvet visszaejtette az asztalkára s melléna két csudás alabástrom gömböcske izzani kezdett.
Szobájában a madmoázel számtani leckéit javította, Loli elfeküdt a pamlagon, megfogta a lovag kezét, odavonta ruhájához, hol a csipkék kezdődnek és lehunyta a szemét.
Két éven át egy fekete, mélyszemű, forró leány lesbosi szerelemmel marcangolta Loli isteni testét, mely megnőtt, mint a pálma boldog Arábia oázisain és szép volt és rózsaszín volt és fehér volt és szőke volt és erős volt, csak szempillái borultak szürkés zománcú kék szemére olykor-olykor elomolva, mint bál után a megcsudált brüsszeli csipkék.
Egyszer egy húszéves fiúval beszélt, ki szép volt és álmatag, mint egy régen hallott románc elmosódva visszacsengő refrénje.
Loli lehunyta szemét, a pamlagon megjelent a hercegnő elomló teste és reszketett a lovag spádéja. A fiú keze lankadtan pihent a széken, Loli reánézett, vérében a hercegasszony csipkéi fodroztak forró hullámokat és magáévá tette a fiú szerelmét, mint egy antik istenasszony.
A Duna fölött sirályok hasa villogott a napsütésben, a szigeten boldogemlékű Szent Margit leányasszony kápolnájának falai mellett egy fülemile fészket rakott, a lóversenytéren vén mágnások gukkereztek, a körutakon csudaszép zöld autó után néztek az emberek, a Lipótváros estélyein gyémántok villogtak, Ostendében a tengerben kéjesen nyúltak el a nők, a Tátrában sikoltva ródliztak, Velencében ismeretlen partnert kerestek a gondolázáshoz és — óh Loli! — Loli és a lovag keze soha meg nem váltak egymástól.
A sors választottjai váratlanul és szent megilletődésben, mámoros álomban kapták Loli ajándékát, csudás szerelmét és mikor ébredtek, az álom már tovarebbent, hogy mást ajándékozzon meg az isteni ópiummal.
Oh és én — s a kalandor hangja vonaglott — oh, majdnem meg fogtam az álmot. Valósággá markoltam már, —oh! gyalázat, elmenekült előlem — és Loli férjhez ment.
A fátyol hosszan folyt utána, szűzleányok emelték végét, egy ember ment mellette és azt hitte, hogy áldozati bárányt vezet.
A pap keze áldón nyugodott fejükön, Loli elnézett az embereken át, szeme elfelhőzött, kereste a lovag kezét, amint eltűnik az omló, engedékeny csipkékben.

MICI
A műhelyben elrontott egy szoknyát. A kisasszony pofonütötte. Sírt egyfolytában három órát és a könyektől keserű volt a torka, mikor este a nyomorúságos, sötét lépcsőházban a negyedik emeletre lépegetett.
A sovány, hosszúhajú jogász jött vele szembe s a homályos folyosón belecsipeszkedett. Reátapadt kemény húsára és belevájta ujjait formás kis mellébe. Hangtalanul lihegtek, a leány véresre karmolta a fiú csontos kezét, míg levált róla, mint a letépett, mohó pióca s aztán elégedetten és fütyörészve ment le a lépcsőn.
Mici kimosta blúzát, teát főzött és kis darab margarinos vajat kent egy szelet kenyérre, evett és varrni kezdett. Éjfélkor elálmosodott, megfájult a háta, megvetette ágyát, levetkőzött s haját kezdte befonni.
A rongyos függöny egy kis nyílásán a sovány jogász nézett be ágaskodva s megleste a szerencsétlenül sivár szoba rejtett kincsét.
Lecsavarta a lámpát, bebujt a vedlett paplan alá, kinyújtotta édes, megkínzott, fiatal testét és már aludt is Mici.
Három éven át viaskodott mindennap a férfiakkal, kik utána lestek és reá reácsaptak, mint éhes sakálok a sivatagba tévedt gazellára.
Teste sokszor volt forró és valami misztikumra vágyott üres vasárnap délutánokon s szíve ismeretlen nász zenéjét pityegte félve és akadozva. Egyszer csodás ouverture harsant fel benne.
Odaadta magát a megnyílt, megfejtett csodának és reákapcsolódott egy, egyetlenegy férfira síró, boldog és önfeledt odaadással.
A kisasszony a műhelyben azt mondta:
„— Hát magával mi van? Nem sül le a pofája nagy hassal idejönni? Takarodjék büdös…”
Elment. A hídról, mint egy puha, meleg zsák omlott le, piros karton szoknyáját derekáig fellibbentette a szél. Olyan volt, mint egy stilizált pipacs. Nagyot loccsant a vízben.
Egy ember a parton kiabálni kezdett, a hídon egy vén utcaseprő letette a szemétlapátot, nagyot köpött — „csak nem ette meg a fene” — mondotta és lenézett a hídról.

LIA
Liának férje szeptemberben bevonult katonának — folytatta a kalandor. — Azon az estén kiültünk a ház elé.
A hold az öreg nyárfa leveleit csudálatosra színezte, Lia egy kis fehér macskát tartott az ölében s a csillagokat nézte.
A parkban egy elárvult, szikkadt halastóban búcsúhangversenyt ümmögött két béka s a ház falához loppal surrant egy-egy denevér. Lia felhúzta egyik lábát az ölébe, másikra misztikus homályban omlott térden felül valami fehérség. A piciny macska dorombolt, Lia elmeresztette nagy-nagy fekete szemét s vékony ujjaival a cica szőrében idegeskedett. Lábainál ültem, valami megmagyarázhatatlan illat borult reám, a cicára tettem kezemet és megtaláltam Lia ujjait. Otthagyta őket és átfonta kezemet, mint egy virágszirom.
Beszéltem, beszéltem, — Lia didergett, kabátommal betakartam lábait, otifeledíem kezem két csodásan faragott térde között s — ő sírt férje után és perverz kéjjel merült el szenvedésébe.
— A nyárfalevelek karcsú nyele már csak bágyadtan tartotta magát a fán, a kis cica is fázósan bujt Lia ölébe, ő kéjesen szomorkodott, én mellette ültem és mintha untatott volna a vén nyárfa, a hóid, a cica és a Lia szeméből lopva áradó perverz bánat.
Táviratot hoztak. Férjét segédszolgálatra osztották be egy galíciai városba.
Lia szoknyája árkán lecsúsztatta a kis cicát, láttam, hogy két lába megfeszül, a hold szemébe sütött és elszínezte apácás szomorúságát.
Felkelt. Lassan és kéjesen, mint tavasszal a nősténymacska, megindult szobája felé. Az ajtóig kísértem, ott kezet fogtunk.
Lia számra csókolt és behúzott szobájába.